Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Kulcsár Ferenc hogy a Biblia szerint Isten az Ige által teremtette a világot, s ez az Ige (a szó, a nyelv) közénk jött Jézus megtestesülése által, hogy egyek legyünk annak tudásában, hogy Isten lélek, ezért lélekben és igazságban kell őt ismernünk. A Biblia azt is elárulja, hogy teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt. A Szó, az Ige tehát, amely maga Isten, a világszellem, a helyes tudás hordozója és kinyilatkozója, s mi emberek az ő képmásai vagyunk, azaz az ember nem más, mint maga a szó, az Ige, tehát Isten részese, hogy szavaival, igéivel megszólaltassa a Teremtést: beszélővé tegye a némát, látóvá a vakot és hallóvá a süketet. Az Isten lélek - mondja Jézus. Miként az ember is az, mert lelke a Lélek által van megelevenítve, s mert szavai és beszédei: lélek és élet és világosság. Mi hát a különbség Isten és ember között, ha mindkettő lélek? „Csak“ ennyi: Isten szellemi lény, az ember szellemi teremtmény. S hogy áll az ember kapcsolatban Istennel? Az Ige, azaz Jézus által, mely életet ad a világnak, mindazoknak, akik hallanak és látnak, ezért tudják, hogy a Fiúisten megjelentette Atyja nevét az embereknek, akiket e világból Ő neki adott, s akik az Ő beszédeit megtartják. Mert ama beszédeket, a melyeket nékem adtál, ő nékik adtam; és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem... És én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ö beszédökre hisznek majd én bennem; hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem. Sok nagy szellem, köztük sok nagy író sejtette, illetve tapasztalta meg ezt a képtelenül rejtélyes csodát, ezt a titkos kapcsolatot és egységet az Ige (a szó, a nyelv) és a lélek (szellem) között, még ha nem is (mindig) a hit felől közeledtek az élet eme mindennél gyönyörűségesebb tudásához. Karéi Čapek szerint a nyelv a nemzet lelkének leglényege, s az író a nemzet leikével egyesül; ezt mondja az Igéről: Száz életet kellene élnem, hogy mélységeidbe hatolva teljesen megismerhesselek. Eddigelé még senki meg nem tudott rólad mindent, egyre itt magaslasz előttünk, még folyvást várakozón, titokzatosan és élettől duzzadón, messzi távlatokat sejtetőn. Figyeljük csak meg: itt magaslasz előttünk... titokzatosan és élettől duzzadón, messzi távlatokat sejtetőn! Szinte beleborzongunk a rejtélybe, amit az Ige, a szó, a nyelv, Istennek ez a szerelmetes, de Jézus által és Jézusban mintegy feltárt titka hordoz, s mindezt azért, hogy az élet igazzá s ezáltal valósággá váljék. Kosztolányi Dezső nem kevésbé döbbent meg, amikor a nyelvet a lélek lélegzésének nevezi, amiből egyenesen következik, hogy a lélek lélekzésének a megszűnése, vagyis a nyelv bármilyen gátolása fuldokláshoz, végső soron pedig fulladáshoz vezet. Igen, láttuk, az Ige maga Isten és Ember egymás mellé rendelése, ezért aki Igét sért, Isten és Embert sért. Én a te igédet nékik adtam (...) én ő bennök, és te én bennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek... ... így talán az a „titok“ is eloszlik immár, hogy miért és miként szakadt ki belőlem egykoron a belső sírással küzdve az alábbi strófa:
