Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Imádságok VI. esélyünk megérkezni a világ realitásába: a szellem, az Isten valóságába. Igen, a szeretetnek abba a realitásába, amely - minden cinizmus, minden tagadás, minden tévhit ellenére - a leggazdagabb, ezért a leggyümölcsözőbb Valóság. Úgy gondolom, próbatételünk, kétségbeesésünk megszüntetésének, s ezáltal felemelkedésünknek talán ez az egyetlen valóságos, bár (és mert) roppantul nehéz, teljes odaadást kívánó útja: az a bizonyos keskeny út. Csak így válhatunk újra istenhasonlóvá, itt-lévővé egész mivoltunkban, vagyis normálissá, létbe-visz- szaállítottá. A helyes: az értelemmel kezdeni. A helyes és az egyetlen és a legnehezebb. Mert ahogy, úgy látszik, az érzelemben van valami eredetileg keresztény, az értelemben van valami eredetileg pogány. Szentté nem avatott mestereimben... az értelmi kereszténységet találtam meg. Később ezért számomra egyetlen ellenfél jelentkezett, a racionalizmus, Európa visszapogányosodása... Európa az értelemben megszabadított embert bölcsnek nevezte el, de az elnevezés ellen tiltakozom. Ez az ember, akire gondolok, a többitől egyáltalán semmiben sem különbözik és nem emelkedik ki. Nincs külön neve... Ez egyszerűen lenni. Normálisnak lenni. Mialatt a többi csak részlegesen van itt, ez az ember teljes egészében. Miért? Mert normális. Mert az értelemben van az alapállás centruma... Az embernek magát istenhasonlóvá kell tenni. Az érzelem és az akarat szentjei benne ragadnak az időben és a korban, és gyakran fel is morzsolódnak. A normális ember értelmi tisztasága túl van az időn, mert a kezdetek kezdetének a fényéből szerzett meg, amennyit tudott. Nem hiszek másban, mint a világosságban. Azt a gondolatot, hogy az egyedül helyes életrend a szereteté, csak azért fogadom el, mert az egyedül értelmes. Ami ezen kívül van, az nonsens - mondja Hamvas Béla a Scientia sacra című művében. Vagyis ő, Hamvas egy olyan isteni intelligencia örök jelenlétét vallja, amelynek elvetésével az ember elbukik, mert nélküle képtelen helyzetének belátására. E szent tudás birtokában viszont az ember felismeri, hogy tart valahonnan valamerre, mégpedig nem önakaratából, hanem egy fensőbb jóindulat kegyeként, azaz van iránya, útja, történelme és célja. S az isteni Valóságnak ez a tudása, az e szerint való élet, azaz a normális élet a szent tudás, a metafizikai hagyomány (az ember teremtésével együtt kapott kinyilatkoztatás) szintézisében és megvalósításában: a kereszténységben realizálható. A szeretet keresztény realizmusában. Novella. És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket. Ópiumok. Hrabal Túlságosan zajos magányának hősét a könyvzúzdában az az őrületbe és halálba űző érzés fojtogatja, hogy nap mint nap a klasszikus gondolkodók koponyáit őrli, s az elárult világkultúrát bálázza. Fájdalmas, gyászteli halotti beszéd ez, ám ha e látomás igazának pusztításait vesszük számba, döbbenten eszmélünk rá, hogy e barbárság valójában csak relatív igazság, tudniillik az igazi következménye ez: abban a bizonyos présben voltaképpen egy félkontinensnyi embertömeg koponyáját őrölték. Hiszen a klasszikus gondolkodók művei éltek - a zúzda ellenére is, csupán a történelem szörnye, az ezer karú polip csápjaival elorozta őket előlünk, mert e forró ópiumok világforradalmi öröklétét veszélyeztették. Ez az óriásira hizlalt üdv-rém mindent be-
