Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Kulcsár Ferenc matlan, hideg tényekkel küzdve - világítja át a Valóságot, pontosabban, hogy ő a Valóság éltetője és táplálója. Holott ez fordítva igaz, ezért csupán így lehet gyümölcsöző is: mindig az egész, vagyis a Valóság az ember (az író) táplálója és éltetője. Melyik valóság?!, kérdezzük okkal a becsapottság évei után. Az a Valóság, felelném, amely elől nincs menekvés, mert minden pillanatunkat abszolút Pillanattá avatja. Vagyis az Egész, az Egy valósága, melyben minden, ami különvált- nak látszik, egymásra mutat: a mindenség megrendítő, örök jelenléte; maga a tartalommal és tartammal telített Teremtés. Az a forró Valósag, amelyről a hideg ésszel szemben a lélek sejti, sőt tapasztalva tudja, hogy nélküle az élet méltatlan és elrontott, vagyis nem normális. Az a Valóság, amely azt üzeni, hogy az egyetlen közösség az emberiség, mely csupán fajok, népek, nemzetek, vallások és osztályok fölé emelkedve működik, s ennek felismerése nélkül őrület és betegség vesz erőt a világon, miként vett is és vesz egyre inkább, valósággal gyönyörködve az elbukásban. Az ember valami süllyedtség vagy sújtottság folytán hajlamos feledni, hogy az univerzum egységének van alárendelve, ezért nem a világ megsemmisítésében. hanem annak egységesítésében érdekelt. Csak így lehet léjtogosult- sága. De éppen mivel létjogosultságát MAGA SZERINT akarja előadni a történelemben, a történelem pedig olyan, amilyen, az embernek a saját bűne által előidézett katasztrófákkal kell szembenéznie, kétségbe vonva ezzel azt, amit állít, uralmát a történelem felett. Láttuk fent, hogy képzelgés nem szül igaz művet, mint ahogy képzelt Isten se gyümölcsöző hitet. E gondolat első fele - igyekeztem bizonyítani - valóban igaz. Nos, a második tétel, ha lehet, még hatványozottabban igazolható. Ugyanis nem hihetjük, hogy egy képzelt, egy vélt, egy feltételezett Isten bárki embert termővé tehet, hogy bárki ember magányát, árvaságát vagy gőgjét igaz értékkel telítheti. Miért nem? Mert a „megfordítottság" itt még jobban tetten érhető! Ha azt állítanám, hogy a csecsemő táplálja és élteti az édesanyát, megmosolyognának. Nem éppilyen képtelenség-e hát, hogy az ember hite táplálja és élteti Istent? De bizony képtelenség. Be kell látnunk, hogy az ember hitét csakis Isten táplálhatja és éltetheti. Én vagyok a te Urad, Istened - hangzik az első „szelíd parancs“, ami voltaképpen azt jelenti, hogy enyéim vagytok és Én a tiétek, vagy még inkább azt, hogy szabad Uratok vagyok Én nektek, és szabad szolgáim vagytok ti nekem, ezért igazat csak Bennem, az én Valóságomban cselekedhettek és alkothattok, kölcsönös szeretetünk szövetsége által. Mi következik ebből? Nem kevesebb, mint az, hogy a Valóság Istené, s az ember (az író) életét, munkáját, tehetségét is csak e Valóság teheti termékennyé, gyümölcsözővé és igazzá. Vagyis: képzelgés és képzelt Isten egyugyanazon két negatívum, két meddőség. S mi, emberek e felismerés nélkül a hideg tények mil- liárdjainak birtokában is csak labirintusban bolyongunk, átok, szitok, fájdalom, féleleim és zavar szavai hagyják el szánkat, miközben sóvárogjuk a Valóság táplálékát. Igen, az irgalmatlan tények világát, a vélt, a képzelt világot kikiáltjuk abszurdnak, bűnösnek, szürreálisnak, irreálisnak, pokolinak, diabolikusnak, siralomvölgyének stb., stb. Holott éppen eme negatív kétségbeesésünk válhatna a Valóság felé indulás küszöbévé. Mert kétségbeesésünk emberi jog, mi több átmeneti kötelesség, hiszen a kétségbeesés és megrendülés próbatétele nélkül nincs
