Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

Václav Havel

„jóvoltából“ a szovjet tömbben az „ellenzék“ fogalma évtizedeken át az elképzelhető legsúlyosabb váddal egyenlő: az „ellenség“ szó szinonimája, s ha valakire rásütik az ellenzékiség bélyegét, az ugyanaz, mintha azt állítanák róla, hogy meg akarja dönteni a kormányt, és fel akarja számolni a szocializmust (természetesen az imperialisták zsoldosaként); és volt idő, amikor ez a minősítés egyenlő volt a halálos ítélettel. Mindettől persze az emberek nemigen kapnak kedvet hozzá, hogy így nevezzék magukat, már csak azért sem, mert ez egy szó csupán, és a tettek mindig is fontosabbak, mint az, hogy véghezvivőiket minek nevezik.

Végül az utolsó ok, amiért húzódoznak ettől a megjelöléstől, abban rejlik, hogy az „ellenzék“, az „oppozíció“ szóban van valami negatív; aki így határozza meg magát, az ezt valamilyen „pozícióhoz“ képest teszi, vagyis kifejezetten valamilyen társadalmi hatalomhoz viszonyul, általa definiálja magát, és csakis annak helyzetétől teszi függővé saját helyzetét. Azok számára tehát, akik úgy döntöttek, hogy „igaz életet“ akarnak élni, hangosan kimondani, amit gondolnak, szolidaritást vállalni polgártársaikkal, úgy alkotni, ahogy akarnak, és „jobbik énjükkel“ összhangban viselkedni, érthetően kellemetlen, hogy ezt az eredeti és pozitív beállítottságukat negatívan, közvetve határozzák meg, és hogy saját magukat elsősorban úgy tekintsék, mint akik „ezt meg ezt ellenzik“, nem pedig úgy, mint akik „ezek és ezek“.

Amint látjuk, e számtalan félreértést csakis úgy kerülhetjük el, hogy valahányszor az „ellenzék“ fogalmát használni kívánjuk, és az „ellenzékiségről“ valamiféle ítéletet kívánunk mondani, világosan tisztázzuk, milyen értelemben használjuk, és a mi körülményeink közt tulajdonképpen mit értünk rajta.

XIII

Míg az „ellenzék“ fogalmát anélkül vettük át a demokratikus társadalomból, hogy előzőleg végiggondoltuk és egyértelműen meghatároztuk volna, milyen értelemben fogjuk a poszttotalitárius rendszer olyannyira eltérő viszonyai közt használni, a „belső disszidens“ fogalma, épp ellenkezőleg, a nyugati újságírók által került be a köztudatba, és vált általánosan elfogadottá mint a poszttotalitárius rendszerre sajátosan jellemző és a demokratikus társadalmakban-legalábbis ebben a formában - szinte ismeretlen jelenség meghatározása.

Mert hát ki is valójában a „belső disszidens“?

Úgy tetszik, hogy erre a „megtisztelő“ címre főként a szovjet tömb azon polgárai szolgáltak rá, akik úgy döntöttek, hogy „igazi életet fognak élni“, és akik megfelelnek az alábbi követelményeknek:

1) „Másképp gondolkodásuknak“ és bíráló észrevételeiknek, szűkös lehetőségeik keretén belül, mindenkor nyilvánosan és folyamatosan hangot adnak, és ennek köszönhetően személyük Nyugaton is ismert.

2) Ezzel a magatartásukkal végül - annak ellenére, hogy hazájukban nem publikálhatnak, és hogy a kormány minden lehető módon üldözi őket - hazájukban is bizonyos megbecsülést vívtak ki maguknak a nyilvánosság és a kormány szemében egyaránt, és így valamiféle - bár igencsak korlátozott és furcsa - közvetett tényleges hatalommal saját környezetükben is bírnak; ez a hatalom üldöztetésüket illetően bizonyos védelmet biztosít számukra, vagy legalábbis annyit elérnek