Irodalmi Szemle, 1991

1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)

Kulcsár Ferenc övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség. Ó az, ki nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bírál, hanemha ismeretének lelke szerint... Ó, teljes lészen a föld ismeretével, amiként a vizek a tengert beborítják! És kitetszik majd drámánk - teljes verőfényben. Novella. Voltál-e még? Leszel-e már? Telített-e az utazásod? Ima. Legszelídebb Nagyság, legnagyobb Szelídség, ki vagy mint a kéz, amelybe sírunk, oly szegény, s mint a tenyér, mely betakar, oly forró és meztelen, minda­zonáltal mindenben minden és mindenkiben mindenki, jegyezz el engem a hall­gatással, az emberi szívek szakadékénak csöndjével, hogy az ott fakadó forrás, az ott izzó ima lehessen szavam mindünk zűrzavarának és álnok rejtőzködésének visszavételéért. Könnyek tengere mossa városok, erdők, emberek arcát, jajgatá­sok és káromlások örvénye habzik a világban, vér ontatik és dúl paráznaság, le­töretik az ág, mely zsenge-édes, és elissza a sötét mindazt, ami fényes, ó, bennün­ket lángoló szenvedéllyel szerető, nincsen jól valami, szívekbe fúródó golyók sur- ranását hallani, kések sikolyát szikrázó köszörűköveken, s meghasonlást és kivet- kezést látni szerte a tereken, érteden és semmi pillanatokért. Jegyezz el hát a hallgatással engem, Istenem, hogy úgy legyen, mikéntha néz­ném ezer évek óta, s ezer évek óta hallanám a világ tékozló fiait, a bolyongó szegényeket és bűnösöket, kik nem tudnak megtérni az atyai házba, mivel káp- rázat nyeli el haza vezető útjukat. Add, hogy lezáruljon, mint könnyes szemhéj, mindannyiunk hiúságának nyomora, s szenvedéseink áradása visszaömöljön gyö­nyörű tengeredbe. Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenve­dünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mi­vel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk lát­szani másoknál. Tedd, hogy megérezzük és tudva tudjuk, hogy a mindenség imádkozik velünk és értünk Fiad aranyban fürdőző szavai által, hogy maga a te­remtő Ige, a teremtés fuvallata hűsíti s egyben perzseli arcunkat és szívünket, az a törékeny szépség, mely megszenteli az emberi pillanatokat, olyannyira, hogy elteljünk a bizonyossággal: nincs kitől és nincs miért félnünk, hanem ellenkező­leg, dicsőséged örökös birtokosai lehetünk, mert életet adó és életet megtartó szívverésedben ver a szívünk, benned vagyunk örök útbanlétben. Istenem, mondjuk a mindenség kitáruló kapujában, a küszöbön állva, egyedül benned van reményünk. Én vagy túl elnéző, vagy túl kegyetlen vagyok magamhoz. Bocsáss meg! Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon. Ámen. Novella. Akinek van füle hallásra, hallja a teremtés hat szavát, s a hetedik szó némán zengő, megírhatatlan igazát. Verejték. Ó, megtört Kenyér, túl mindenen, mélyén a szenvedésnek, hol ar­comra sebednek vére harmatoz - mélyén a Kertnek, rég holt fák és alvó kövek között zúgni hallom emberi sóhajod. Igen, ott vagyok. Ott voltam. Ott leszek... S nézem szótlan tengerző arcodon a botrányt és a magányt: izzó rémületed. Novella. Sírj. Úgy, mintha béke lenne, eredendő, tiszta nyugalom. Sírj, akár-

Next

/
Thumbnails
Contents