Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Kulcsár Ferenc övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség. Ó az, ki nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bírál, hanemha ismeretének lelke szerint... Ó, teljes lészen a föld ismeretével, amiként a vizek a tengert beborítják! És kitetszik majd drámánk - teljes verőfényben. Novella. Voltál-e még? Leszel-e már? Telített-e az utazásod? Ima. Legszelídebb Nagyság, legnagyobb Szelídség, ki vagy mint a kéz, amelybe sírunk, oly szegény, s mint a tenyér, mely betakar, oly forró és meztelen, mindazonáltal mindenben minden és mindenkiben mindenki, jegyezz el engem a hallgatással, az emberi szívek szakadékénak csöndjével, hogy az ott fakadó forrás, az ott izzó ima lehessen szavam mindünk zűrzavarának és álnok rejtőzködésének visszavételéért. Könnyek tengere mossa városok, erdők, emberek arcát, jajgatások és káromlások örvénye habzik a világban, vér ontatik és dúl paráznaság, letöretik az ág, mely zsenge-édes, és elissza a sötét mindazt, ami fényes, ó, bennünket lángoló szenvedéllyel szerető, nincsen jól valami, szívekbe fúródó golyók sur- ranását hallani, kések sikolyát szikrázó köszörűköveken, s meghasonlást és kivet- kezést látni szerte a tereken, érteden és semmi pillanatokért. Jegyezz el hát a hallgatással engem, Istenem, hogy úgy legyen, mikéntha nézném ezer évek óta, s ezer évek óta hallanám a világ tékozló fiait, a bolyongó szegényeket és bűnösöket, kik nem tudnak megtérni az atyai házba, mivel káp- rázat nyeli el haza vezető útjukat. Add, hogy lezáruljon, mint könnyes szemhéj, mindannyiunk hiúságának nyomora, s szenvedéseink áradása visszaömöljön gyönyörű tengeredbe. Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Tedd, hogy megérezzük és tudva tudjuk, hogy a mindenség imádkozik velünk és értünk Fiad aranyban fürdőző szavai által, hogy maga a teremtő Ige, a teremtés fuvallata hűsíti s egyben perzseli arcunkat és szívünket, az a törékeny szépség, mely megszenteli az emberi pillanatokat, olyannyira, hogy elteljünk a bizonyossággal: nincs kitől és nincs miért félnünk, hanem ellenkezőleg, dicsőséged örökös birtokosai lehetünk, mert életet adó és életet megtartó szívverésedben ver a szívünk, benned vagyunk örök útbanlétben. Istenem, mondjuk a mindenség kitáruló kapujában, a küszöbön állva, egyedül benned van reményünk. Én vagy túl elnéző, vagy túl kegyetlen vagyok magamhoz. Bocsáss meg! Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon. Ámen. Novella. Akinek van füle hallásra, hallja a teremtés hat szavát, s a hetedik szó némán zengő, megírhatatlan igazát. Verejték. Ó, megtört Kenyér, túl mindenen, mélyén a szenvedésnek, hol arcomra sebednek vére harmatoz - mélyén a Kertnek, rég holt fák és alvó kövek között zúgni hallom emberi sóhajod. Igen, ott vagyok. Ott voltam. Ott leszek... S nézem szótlan tengerző arcodon a botrányt és a magányt: izzó rémületed. Novella. Sírj. Úgy, mintha béke lenne, eredendő, tiszta nyugalom. Sírj, akár-
