Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
A kiszolgáltatottak hatalma 3) Az „igaz életnél“ azonban általában gyakrabban szokták ellenzékiségnek tekinteni (elsősorban ismét csak a nyugati megfigyelők) az olyan csoportokat, amelyek „másképp gondolkodnak“ és elmarasztaló véleményüknek kitartóan és nyilvánosan hangot adnak, amelyek nem rejtik véka alá politikai elképzeléseiket, vagy amelyek önmagukat többé-kevésbé már bizonyos politikai erőnek tekintik. Az „ellenzék" fogalma ebben a megközelítésben többé-kevésbé azonos a „belső disszidensek“ fogalmával, miközben azok között, akiket ekként titulálnak, természetesen lényeges eltérések vannak a tekintetben, milyen mértékben azonosulnak az „ellenzék“ megnevezéssel vagy tiltakoznak e megnevezés ellen: ez nemcsak attól függ, hogy tényleges politikai erőnek tekintik-e magukat, és ha igen, akkor mennyire, valamint hogy a tényleges hatalom síkján vannak-e bizonyos ambícióik, hanem attól is, melyikük mit ért az ellenzékiség fogalmán. Ismét csak egy példa: a Charta ’77 bevezető nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy nem ellenzéki csoportosulás, mert nem szándékszik alternatív politikai programmal előállni. Küldetése valóban más, ilyen programokkal valóban nem hozakodik elő, ezek szerint tehát ha a poszttotalitárius rendszerben az ellenzéket ilyenek megalkotása jellemzi, csakugyan nem lehet annak minősíteni. A kormány mégis az első perctől fogva határozottan ellenzéki csoportosulásnak tekinti, s eszerint is bánik vele. Ez pedig azt jelenti, hogy a kormány - és ennél mi sem természetesebb - az „ellenzéket“ többé-kevésbé úgy értelmezi, ahogy a 2) pontban kifejtettem, vagyis alapjában véve mindenben ellenzékiséget lát, ami ellenáll a teljes manipulációnak, és ami tagadja azt az elvet, miszerint a rendszernek joga van az ember teljes kisajátítására. Ha elfogadjuk az „ellenzékiségnek" ezt a meghatározását, akkor a kormánnyal összhangban mi is kénytelenek vagyunk a chartásokat ellenzékieknek elkönyvelni: a „hazug élet" egyetemességén alapuló poszttotalitárius rendszer integritását ugyanis csakugyan erősen veszélyeztetik. Merőben más kérdés viszont, mennyire tartja magát a Charta egy-egy aláírója ellenzékinek. Úgy vélem, többségük e fogalom hagyományos értelmezéséből indul ki, abból, ahogy a demokratikus társadalmakban (vagy a „klasszikus" diktatúrában) használatos, vagyis az „ellenzéket" nálunk is politikailag meghatározható erőnek tekinti, amely a mi esetünkben ugyan nem működhet tényleges politikai erőként, még kevésbé valamiféle, a kormány által tiszteletben tartott törvényes keretek között, ám amely - ha módja lenne rá - ezt a lehetőséget nem utasítaná vissza, mivel van bizonyos alternatív politikai programja, melynek hívei készek vállalni a tényleges politikai felelősséget is. Elfogadva az ellenzékiségnek ezt a meghatározását, egyesek - a nagy többség - nem érzik magukat ellenzékieknek, mások - a kisebbség - viszont igen, még ha tudván tudják is. hogy az „ellenzéki" tevékenységhez ebben az értelemben a Charta nem ad számukra teret. Mindamellett annyiban valamennyi chartás tisztán látja a poszttotalitárius rendszer viszonyainak sajátos voltát, hogy felfogják: ezek közt a körülmények között nemcsak az emberi jogokért vívott küzdelem, hanem az ennél jóval „ártatlanabb" dolgok is különleges politikai jelentőséget nyernek, és ellenzéki magatartásnak minősülnek. Az ekként értelmezett „ellenzékiség" ellen egyetlen chartás sem tiltakozhat. A dologba azonban még egy körülmény is belejátszik: a társadalmi hatalom
