Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Mórocz Mária: Epilógus (elbeszélés)
Epilógus gára. így a tükörrel való szembesülés újra és újra az ismeretlen élményét nyújtotta, ami hozzájárult ahhoz, hogy Eszterben egy teljesen bizonytalan kép alakult ki önmagáról, melyet képtelen volt meghatározni és behatárolni. Mindebben környezete is megerősítette, így nem sokkal a hetedik életéve után az a szilárd meggyőződés érett meg benne, hogy őt a kisváros lakói, állandó alakváltozásának köszönhetően, nem ismerhetik fel, s mivel gyakori volt, hogy az utcán komoran, visszaköszönés nélkül mentek el mellette az emberek, lassan megvilágosodott elméjében a megfejtés. Most már tudta: vannak napok - később sokkal cizelláltabb elgondolásában: vannak állapotai -, amikor ő légnemű, azaz: láthatatlan. Családja ugyanis féltő gondoskodással óvta a rossz világtól, így nem csoda, hogy ebben az időben nem volt tudomása az antiszemitizmusról. A tudatlanság tisztaságával és ártatlanságával állt a vallási torzsalkodások felett, s ne vegyük tőle rossz néven, hogy még sokáig maradt ily tudatlan. Akkor még azt sem tudta, hogy hosszú orra és kissé dülledt szemei is bélyegek. Ő átokra gondolt, s ez így, akkori fantáziavilágában el is fért volna, a mesére jellemző happy enddel. Királyfi, csók, tünemény meg ilyesmik. A tükör nélküli világ a saját valóságának, e világi létezésének kétségbevonása lett, s Eszter minden erejével azon volt, hogy ebben a számára kijelölt világban megtalálja a helyét. Ez a dilemma újabb és újabb konfliktusokhoz vezetett. Megpróbált úgy jelen lenni, mint aki nincs jelen. Ehhez nem kis távolságtartásra és higgadtságra volt szüksége. Ráadásul távolság- tartásra nemcsak a dolgokkal, hanem önmagával szemben is. Csak így tudott eleget tenni a részvétlen-szerepnek. így történhetett meg, hogy Eszter még inkább elveszítette magát. Ebben az időben kezdett hozzá a naplóíráshoz, ezzel is bevallva, hogy tisztában van a dolgok súlyával és tétjével, s vallomásai nem egyebek vezeklésnél -ön- maga előtt. Később, amikor mindezt újragondolta, nem érezte a vezeklés szó ízét és jelentését. „Fáradt vagyok. Már elkészítettem magamban a választ, amit kérdezés nélküli vádló tekintettel hívsz elő. Megérintelek, és csak úgy magamnak, részvétlenül mormolom: Nem az a fontos, hogy mások hogyan ítélnek meg, hanem hogy magadnak hogyan fogsz elszámolni. Na jó, tudom, hogy nem csinálom ezt. Az a baj (?), hogy az elgondolás megelőz engem. így, ha valamit megteszek, olyan, mintha ironizálnám magam. Mintha előre kitervelt szándékkal vennék részt. Pedig így igaz.“ - mondja magában Eszter, nem sokkal a huszadik születésnapja után, a belvárosi villamosvonal végállomása előtt. Azt már akkor is tudta, hogy a slágerszöveg paradoxonjaival kénytelen együtt élni. Ezért újra felvetődik az értékrend kérdése. „Nyáron a piacon dolgoztam. Egy öregasszony jött oda, azt mondta, hogy két árvát gondoz, adjuk el neki olcsóbban az árut. A fej, akinél dolgoztam, rögtön ellágyult. Rendes volt tőle. Pedig ő tudta, hogy az öreglány évek óta ezzel a dumával jár bevásárlókörútra. Azon röhögtem magamban, hogy ha beírnék valamilyen vallási lapnak, csak úgy fröcskölnék rám az emberbaráti szeretet íratlan törvényeit, a jótétemény Istennek tetsző voltát. Hülyére kopna a tollúk az igyekezetben, hogy bebizonyítsák, a főnököm tettével mennyit haladt előre a világ, s mennyire magában hordozza tette a krisztusi küldetést. Na, én megnézném azt a két árvát, akik évek óta azt hallják, hogy valakinek hálásnak kell lenniük, mert
