Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

csak azok elemzéséből vonunk le politikai következtetéseket, nemcsak politikailag reálisabb, hanem - az „eszményi állapot“ szempontjából - politikailag perspektivikusabb is: a viszonyok igazi, mélyreható és tartós jobbító szándékú megváltoztatása - amint azt majd még más összefüggésben megkísérlem kifejteni — ma már ugyanis ténylegesen aligha történhet meg azáltal, hogy győzedelmeskedik (még ha ez sikerülne is) valamely hagyományos politikai elképzelésekre támaszkodó és végső soron csak látszatra (vagyis struktúrájában, rendszerében) politikai elképzelés, hanem - sokkal inkább, mint bármikor máskor, és sokkal inkább, mint bárhol máshol - az emberből, az életből kell kiindulnia, helyreállítva az embernek a világban elfoglalt helyét, az önmagához, embertársaihoz és a világmindenséghez való viszonyát. Egy jobb gazdasági és politikai modell kialakítását ma alighanem - sokkal inkább, mint egyébkor - a társadalom valamiféle mélyreható egzisztenciális és morális átalakulására kell építeni; nem valami öncélú dolog ez, amit elég kigondolni és bevezetni, mint, teszem azt, egy új gépkocsitípust; olyasvalami ez - feltéve, ha nem csupán a régi marazmus egy új változatáról van szó-, amit csak a megújuló élet eredményezhet. Tehát semmiképpen sem arról van szó, hogy egy emberibb rendszer bevezetése automatikusan biztosítaná az emberibb életet, hanem inkább megfordítva: alighanem egyedül az emberibb élet lehet a záloga egy emberibb rendszer létrejöttének is.

Ismételten hangsúlyozom, hogy nem becsülöm le a politikai szerepvállalás és a koncepciózus politikai munka jelentőségét. Ellenkezőleg: úgy vélem, hogy az igazi politikai szerepvállalás és az igazi koncepciózus politikai munka pontosan az, amire nincs módunk. Ám ha azt mondom: „igazi“, akkor olyan szerepvállalásra és koncepciózus munkára gondolok, amely mentes lesz minden hagyományos, egy soha vissza nem térő világból a mi viszonyainkra alkalmazott politikai sémától (hiszen e régi világ visszatérése tartósan úgysem oldana meg semmit).

A II. és a IV. Internacionálé, csakúgy, mint egy sor más politikai erő és szervezet, természetesen jelentős politikai támasza lehet különféle törekvéseinknek, de egyikük sem oldhatja meg a mi problémáinkat helyettünk: más világban hatnak, más viszonyokból erednek, s noha elméleti elképzeléseik érdekesek és tanulságosak lehetnek számunkra, semmi esetre sem az az üdvözülés útja, hogy betűről betűre azonosulunk velük. És ha megpróbálunk itt nálunk néhány olyan vitába bekapcsolódni, amely egy demokratikus társadalom politikai életét foglalkoztatja, ezt a kísérletet dőreségnek tartom: vagy talán vitatkozhatunk-e komoly képpel például arról, hogy rendszerünket meg akarjuk-e változtatni, vagy csupán meg akarjuk reformálni? Hiszen a mi körülményeink közt a kérdés ilyetén fölvetése tipikus álprobléma: egyelőre a legcsekélyebb módunk sincs sem a rendszer megváltoztatására, sem a megreformálására; még az sem világos számunkra, hol végződik a reform, és hol kezdődik a rendszerváltás; nem egy keserves tapasztalatból tudjuk, hogy önmagában sem a „reform“, sem a „rendszerváltás“ nem biztosíték semmire; végtére is számunkra édes mindegy, hogy egyik vagy másik doktrína szemszögéből a rendszer, amelyben élünk, „megváltoztatottnak“ vagy „megreformáltnak“ tekinthető-e: számunkra egyvalami fontos: hogy emberhez méltón élhessünk, hogy a rendszer legyen az emberért, és semmi esetre sem az ember a rendszerért, ezért olyan eszközökkel küzdünk, amilyenekkel módunkban áll, és amilyenekkel van értelme harcolni; az pedig, hogy eszközeinket holmi