Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

Václav Havel

a demokratikus társadalmakban, és annak oka, hogy az alternatív politikai modelleket és programokat, netán valamiféle ellenzéki pártok öntevékeny alakítását illetően a társadalom nagy része ennyire közömbösen, majdhogynem bizalmatlanul viselkedik, nemcsak a társadalom dolgai iránt megnyilvánuló közönyben, és ama bizonyos „magasabbrendű felelősségérzet“ elvesztésében - az általános demoralizáció e súlyos következményeiben - keresendő, hanem van ebben egy adag józan társadalmi megérzés is: mintha az emberek sejtenék, hogy már valóban minden „másképp van“, és már valóban mindent másképp kell csinálni.

Hogy a szovjet tömb különböző országaiban az utóbbi évek legjelentősebb politikai megmozdulásait - legalábbis kezdetben, addig, amíg a következményeik esetleg á tényleges hatalom síkján is érzékelhetővé váltak - inkább a matematikusok, filozófusok, fizikusok, írók, történészek, a kétkezi munkások stb., semmint a politikusok kezdeményezték, és hogy ezeknek az „ellenzéki megmozdulásoknak“ a motorja megannyi ilyen „botcsinálta politikus“, annak oka nem az, hogy ezek az emberek egytől egyig rátermettebbek, mint azok, akik elsősorban politikusnak érzik magukat, hanem egyebek között az is, hogy nincsenek oly mértékben megterhelve és gúzsba kötve a politikai gondolkodásmód és a politikai beidegződések által - vagyis a hagyományos politikai gondolkodásmód és a hagyományos politikai beidegződések által -, tehát paradox módon fogékonyabbak a fennálló politikai valóság iránt, és több érzékük van hozzá, hogy e körülmények között mit lehet és mit kell tenni.

De hiába minden: valamely alternatív társadalmi modell látomása, legyen az bár a legcsodálatosabb is, ma aligha olyasmi, amiért érdemes lenne hatékonyan mozgósítani ama „rejtett szférát“, felkészíteni az embereket és a társadalmat, és valódi politikai aktivitást kiváltani. A poszttotalitárius rendszerben a potenciális politika igazi színtere valami egészen más: tartós és kíméletlen feszültség e rendszer mindenre kiterjedő elvárásai és az élet valódi törekvései, azaz az ember ama elemi igénye között, hogy legalább valamelyest békében éljen önmagával, hogy elviselhetően éljen, ne kelljen eltűrnie felettesei és a hivatalok packá- zásait, és mentesüljön a rendőrség szüntelen „kitüntető figyelmétől“, hogy szabadon kinyilváníthassa a véleményét, érvényesíthesse természet adta alkotóképességét, hogy az állam garantálja a jogbiztonságát stb., stb. Bármi, ami így vagy úgy - konkrétan - érinti ezt a területet, bármi, ami kapcsolatos ezzel az alapvető, mindenütt jelenlevő és egyre erősbödő feszültséggel, elkerülhetetlenül megnyilatkozásra készteti az embereket; az eszményi politikai vagy gazdasági rendről szőtt elvont elképzelések távolról sem érdeklik ennyire - és joggal; nemcsak azért nem, mert jól tudja, milyen elenyészően csekély az esélyük a megvalósulásra, hanem azért, mert napjainkban egyre sürgetőbben érzi, hogy minél kevésbé indul ki valamely politika a konkrét emberi „itt és most“ követelményéből, és minél inkább ragaszkodik valamiféle elvont „ott“-hoz és „majd egyszerihez, annál könnyebben válhat leigázásának egy újabb változatává. A poszttotalitárius rendszerben élők nagyon is tisztában vannak vele: annál, hogy egy vagy több párt birtokolja-e a hatalmat, és hogy miként nevezik magukat ezek a pártok sokkal fontosabb az az egyszerű tény, hogy emberhez méltón élhetnek-e vagy sem.

De az, hogy megszabadulunk a hagyományos politikai kategóriák és beidegződések béklyóitól, teljes mértékben nyitottá válunk az élet kérdései iránt, és