Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

ja - a második világháború végén jött létre a demokraták és a kommunisták különös összeesküvése folytán, hogy aztán mind tovább és tovább mélyüljön egészen a „keserű végig“, nos, ezen az elven évtizedekkel később első ízben a Charta ’77 mozgalmának sikerült túllépnie: azzal, hogy kölcsönös összefogással kezességet vállaltak egymás szabadságáért, először lett valamennyi chartás egyenjogú partnerré; tehát ezúttal nem csupán a kommunisták „koalíciójáról“ van szó néhány pártonkívülivel - ebben történelmi szempontból nem lenne semmi új és erkölcsi-politikai szempontból semmi világrengető -, hanem egy olyan társulásról, amely eleve senki elől nem zárkózik el, és eleve senkit nem tekint értéktelenebbnek.) Ebben a légkörben jött hát létre a Charta ’77. Ki hitte volna, hogy egy-két kevéssé ismert rockegyüttes meghurcolásának ilyen messzemenő politikai következményei lesznek?

Úgy vélem, a Charta ’77 keletkezésének története jól érzékelteti azt, amire eddigi fejtegetéseimben már utaltam: nevezetesen, hogy azoknak a társadalmi megmozdulásoknak és mozgalmaknak, amelyek fokozatosan politikai jelentőségre tesznek szert, a poszttotalitárius rendszerben nem egy-egy kifejezetten politikai esemény, netán különböző egyértelműen politikai erők, esetleg elképzelések konfrontációja volt az ösztönzője, hanem ezek a megmozdulások többnyire egészen másutt keletkeznek: egy sokkal tágabb „politika előtti“ szférában, ott, ahol szembesül a „hazug élet“ az „igaz élettel“, azaz ahol a poszttotalitárius rendszer elvárásai szembekerülnek az élet valódi törekvéseivel. Ezek a valós törekvések természetesen a legkülönfélébb formában nyilvánulhatnak meg: van, amikor elemi anyagi, szociális vagy rendi érdekekként jelentkeznek, máskor bizonyos szellemi érdekekként, s lehetnek alapvető létérdekek, mint például az embernek az az egyszerű vágya, hogy a maga módján, emberhez méltón élhessen. Egy ilyen összeütközés tehát távolról sem ezeknek az érvényesülni kívánó törekvéseknek eredendően politikai volta révén tesz szert politikai jellegre, hanem egyszerűen azért, mert a poszttotalitárius rendszer - mivel az ember legteljesebb manipulációján alapszik, és mint ilyennek a manipuláció az éltető eleme - úgy véli, hogy minden emberi tett vagy megnyilvánulás, minden kísérlet az „igazi életre“ szükségszerűen a létére tör, tehát eleve politikai jelenség. E „politika előtti“ szférából kiinduló megmozdulások vagy mozgalmak esetleg politikai önkifejezése ugyanakkor olyasvalami, ami csupán másodlagosan jön létre és teljesedik ki, inkább mint ezeknek a fokozatosan kialakuló összeütközéseknek a következménye; vagyis semmiképpen sem e mozgalmak kiindulópontjaként mint azok programja, elképzelése vagy indítéka.

Állításomat ismét csak a csehszlovákiai események 1968-as alakulása bizonyítja: azok a kommunista politikusok, akik a rendszer reformjával próbálkoztak, nem kész programmal álltak elő, s nem azért váltak azzá, amivé lettek, mert-valamiféle mennyei megvilágosodás folytán - hirtelen ekként döntöttek, hanem mert erre késztette őket azoknak a szféráknak a hosszan tartó s mind erősebb nyomása, amelyeknek a szó hagyományos értelmében semmi közük sem volt a politikához; ők voltaképpen csupán megkíséreltek politikai eszközökkel megoldani olyan társadalmi ellentmondásokat (nevezetesen a rendszer és az élet törekvései közt feszülő ellentmondásokat), melyeket a legkülönbözőbb társadalmi