Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
Václav Havel rétegek naponként a tulajdon bőrükön tapasztaltak, és mind nyíltabban bíráltak, amelyeket éveken át - az egész társadalom élénk visszhangja közepette - a tudósok és a művészek legkülönfélébb megnevezésekkel illettek, és amelyek megoldását a diákok is követelték. A Charta ’77 létrejötte is jól illusztrálja az erkölcsi aspektusnak azt a különös fontosságát, amelyről már beszéltem. Hiszen a szolidaritásnak e nélkül az érzése nélkül az olyannyira különböző csoportosulásokból összetevődő Charta ’77 megalakulását el sem lehetne képzelni, akárcsak a nélkül a hirtelen támadt érzés nélkül sem, hogy nem szabad tovább várni, hogy hangosan és egy emberként ki kell mondani az igazságot - tekintet nélkül a várható megtorlásra, és arra, hogy egy ilyen tett belátható időn belül aligha járhat bármiféle kézzelfogható eredménynyel. „... Vannak dolgok, amelyekért érdemes szenvedni...“, írta röviddel halála előtt Jan Patočka, és azt hiszem a chartások ezt nemcsak a filozófus szellemi végrendeleteként értelmezik, hanem annak az indítéknak a legtalálóbb kifejezéseként is, amiért azt teszik, amit tesznek. A kívülálló szemével nézve - mindenekelőtt pedig a rendszer és hatalmi gépezete szempontjából - a Charta '77 színre lépése bizonyára villámcsapásként hatott; mintha tagjai az égből pottyantak volna le. Természetesen szó sem volt holmi „égből pottyanásról“, ám ez a benyomás nagyon is érthető: hiszen azok a megmozdulások, melyek a Charta létrejöttéhez vezettek, ama „rejtett szférában“ mentek végbe, abban a homályban, ahol oly nehéz bármit is feltérképezni és elemezni. E mozgalom keletkezését éppoly kevéssé lehetett előre látni, mint ahogy ma még az sem jósolható meg, mihez fog vezetni. Újra beállt hát a jól ismert sokk, amely azokat a pillanatokat jellemzi, amikor a „rejtett szférából“ valami hirtelen áttöri a „hazug élet“ tetszhalott felszínét! S persze minél jobban hisz valaki a „látszatvilágnak“, rendszerint annál nagyobb meglepetés számára, ha valami ilyesmi történik. XI A poszttotalitárius rendszer társadalmában megszűnik a hagyományos értelemben vett politikai élet; az embereknek a nyílt politikai véleménynyilvánításra sincs lehetőségük, nemhogy a politikai szervezkedésre; az így keletkezett űrt teljes egészében kitölti az ideológia rítusa. Ilyen körülmények között pedig érthető módon csökken az emberek politikai érdeklődése, kevesen vállalkoznak önálló politikai véleményalkotásra, a politikai tevékenység - ha ugyan ilyesmi bármilyen formában egyáltalán létezik - az emberek többsége számára valami irreálisnak, elvontnak, valamiféle öncélú játéknak tűnik, amely reménytelenül távol esik mindennapjaik nyomasztó gondjaitól, valami talán rokonszenvesnek, de tökéletesen fölöslegesnek, mivel egyrészt teljesen utópisztikus, másrészt roppant veszélyes, tekintettel arra a rendkívüli keménységre, amivel a társadalmi hatalom minden ilyen irányú törekvést csírájában elfojt. Persze ezekben a társadalmakban is akadnak olyan egyének és csoportok, akik a politikát küldetésüknek tekintik, és nem mondanak le róla; így vagy úgy megpróbálnak „másképp gondolkodni“, véleményt nyilvánítani, esetleg még szervezkedni is, mert éppen ez az, ami elválaszthatatlan része „igaz életüknek“. Ezeknek az embereknek a léte és munkája természetesen rendkívül fontos és
