Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
Václav Havel tárius rendszerben a politika újkori történetét tekintve, enyhén szólva is szokatlan jelenség, amely - mint azt a továbbiakban majd megkísérlem kifejteni - messzemenő következményekkel járhat. X. A Husák-féle vezetés 1969-i uralomra jutása óta Csehszlovákia kétségtelenül legfontosabb politikai eseménye a Charta ’77 színre lépése volt. Ehhez azonban semmiféle közvetlen politikai esemény nem készítette elő a szellemi „talajt“: egy per váltotta ki, a The Plastik People nevű együttes fiatal zenészei ellen indított per, melynek során nem két politikai csoportosulás vagy elképzelés állt egymással szemben, hanem két életfelfogás: az egyik oldalon az elidegenítő poszttotalitárius hatalmi rendszer steril puritanizmusa, a másikon néhány ismeretlen fiatal, akik ňem akartak semmi egyebet, mint igazságban élni: olyan zenét játszani, amely kedvükre való, arról énekelni, amit maguk körül látnak, szabadon, méltósággal és barátságban élni. Nem volt politikai múltjuk, nem voltak öntudatos, valamiféle politikai becsvágytól fűtött ellenzékiek, egykori hatalmuktól megfosztott politikusok. Megvolt minden lehetőségük, hogy alkalmazkodjanak az adott helyzethez, hogy elfogadják a „hazug életet“, és így megváltsák nyugalmukat és biztonságukat. Mégis másképp döntöttek, és ennek ellenére - vagy pontosabban épp ezért - esetüknek különös visszhangja támadt: általa mindenki találva érezhette magát, aki még nem fásult el teljesen. Ráadásul perükre olyan időszakban került sor, amikor a meddő várakozás, az ellenállás különféle formáival szemben megnyilvánuló apátia és kiábrándultság évei után új jelenség ütötte fel a fejét: mintha az emberek „belefáradtak volna a belefáradásba“, egyszer csak elegük lett a passzív csodavárásból és a tétlen tengődésből, a reményből, hogy egyszer majd mégiscsak jobbra fordul minden. Bizonyos értelemben ez volt az az utolsó csepp, amely után kicsordult a pohár. És számtalan addig elszigetelt, visszahúzódó csoport és áramlat, amely nehezen száll valamiért síkra kölcsönösen összeegyeztethető módokon, egyszeriben elemi erővel és közösen megérezte, hogy a szabadság egy és oszthatatlan: mindannyian megértették, hogy a cseh zenei undergroundot ért támadás az ellen az elemi és legfontosabb valami ellen irányul, ami voltaképpen mindannyiunkat összekötötte: az „igazi élet“ ellen, az élet valóságos törekvései ellen. A rockzene szabad művelésének jogát az ember szabadságaként fogták fel, tehát a filozófiai és politikai véleménynyilvánítás szabadságaként, az írói alkotás szabadságaként, a társadalom legkülönfélébb szociális és politikai érdekeinek szabad kifejezéseként és védelmeként is. Az emberekben újjáéledt az igazi ösz- szetartozás érzése, és rádöbbentek, hogy ha nem kelnek védelmére mások szabadságának - legyenek bár azok alkotásaikkal és életérzésükkel mégoly távolállók is akkor valójában a saját szabadságukról is önként lemondanak. (Nincs egyenjogúság szabadság nélkül, és nincs szabadság egyenjogúság nélkül: ezt a régi felismerést a Charta ’77 megtoldja még egy rá jellemző és a modern csehszlovák történelem szempontjából rendkívül fontos elemmel: azon az elven, amelyet a Hatvannyolc című könyv szerzője oly találóan „kirekesztő elvként“ jellemez, s amely - mint minden újkori erkölcsi és politikai nyomorúságunk alap
