Irodalmi Szemle, 1991

1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)

A kiszolgáltatottak hatalma

ben ható aktivitás egyetlen természetes hátországa és kiindulópontja. És ha végül ez az aktivitás átlépi is azt a keretet, amelyet csakis mint ..igaz életet“ jellemezhetnénk - különféle egymás mellett működő rendszerekké, mozgalmakká, intézményekké alakul át, önmagát politikai erőként kezdi nyilvántartani, valós nyomást gyakorol a hivatalos struktúrákra, és bizonyos mértékig a tényleges hatalom síkján kezdi kifejteni hatását - mindig magán viseli eredetének jellegzetes stigmáját. Ezért, szerintem, az úgynevezett „ellenzéki mozgalmakat“, hatásuk mibenlétét és lehetőségeiket nem értelmezheti helyesen az, aki nem tartja szüntelenül szem előtt azt a sajátos hátországot, amelyből kifejlődtek, és aki nem igyekszik ezt a jellegzetességüket a maga teljességében felfogni.

IX.

Az emberi önazonosság-tudat mély válságának, mely a „hazug élet“ következménye, s amely egyben az ilyen életet lehetővé teszi, kétségtelenül megvan a maga erkölcsi kihatása is: egyebeken kívül a társadalom súlyos erkölcsi válságában is megnyilvánul. A fogyasztói értékrendnek behódoló, a civilizációnk csordalétének amalgámjában „feloldódó" ember, aki az élet rendjéhez nem kötődik mélyebb felelősségtudattal, mint amennyit tulajdon túlélésének biztosításához szükségesnek vél, demoralizált ember: s ez a demoralizáció a rendszer támasza, ezt igyekszik elmélyíteni, ennek társadalmi vetülete.

Az „igazi élet“ mint az ember lázadása az ellen a helyzete ellen, amelybe be- lekényszerítették, épp ellenkezőleg, kísérlet e felelősségtudat ismételt vállalására; vagyis kifejezetten erkölcsi tett. Nemcsak azért, mert az embernek kemény árat kell fizetnie érte, hanem elsősorban azért, mert nem célszerű: a viszonyok általános javulása szempontjából, mint mondják, vagy „kifizetődik", vagy nem; e tekintetben - mint már említettem - hazárdjáték, és nehezen elképzelhető, hogy bármely józan ítélőképességű ember merő számításból ilyesmire adná a fejét, abban a reményben, hogy ma hozott áldozata a jövőben meghozza gyümölcsét- még ha csak általános hála formájában is. (Egyébként teljességgel törvény- szerű, hogy a hatalom képviselői immár hagyományosan nem képesek az „igaz életet" másképp „megemészteni", mint hogy újra meg újra valamiféle indítékot, motivációt tulajdonítanak neki - hatalom- vagy dicsőségvággyal, pénzsóvárság- gal magyarázzák -, és igyekeznek legalább így beilleszteni a maguk, ti. az általános demoralizáltság világába.)

Mivel az „igazi élet" a poszttotalitárius rendszerben mindennemű független és alternatív politika hátországává válik, az e politika természetét és lehetőségeit taglaló valamennyi elmélkedésnek feltétlenül figyelembe kell vennie ezt az erkölcsi aspektusát is mint politikai jelenséget. (És ha barátaim valamelyikét abbéli forradalmi, marxista meggyőződése, miszerint az erkölcs a „felépítmény" része, meggátolná benne, hogy ezt a szempontot a maga egészében átlássa, és így vagy úgy beépítse a maga világképébe, az magára vessen: a marxizmus sarkalatos tételeihez való aggályos ragaszkodás ugyanis lehetetlenné teszi, hogy helyesen értelmezze saját politikai tevékenységének mozgatórugóit, s így paradox módon maga válik azzá, amivel marxistaként oly gyakran gyanúsít másokat, azaz a „hamis tudat" áldozatává.

És valóban: az erkölcsiségnek ez a különös politikai jelentősége a poszttotali-