Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

G. Kovács László

ledik a végem. A végtelenségig fognak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből!“ Három nappal később: „Elháríthatatlanul - elvesztem!“ 29-én följegyzi: „Csupa kétségbeesés vagyok... Az éjjel véget akartam vetni az életemnek.“ Az utolsó bejegyzés április 1-i keltezésű: „- Nem tudom megmenteni magam!“ Egy hét múlva, az április 7-ről 8-ra virradó éjszakán eldördült a pisztolylövés, melyről már évtizedekkel azelőtt úgy írt, mint az elkerülhetetlen fátumról, a problémák megoldásának egyetlen igazi lehetőségéről. A döblingi pisztolylövés azonban nem valamiféle mániákus depresszió, nem egy újabb őrültségi roham következménye: Széchenyi számot vetett a lehetőséggel, hogy az osztrák hatóságok bármikor állami tébolydába zárhatják, igazi őrültek közé, s úgy látta, választani kell a lándra vert, elevenen eltemetett ember évekig tartó kínszenvedése s az önkéntes halál „szabadsága“ között.

Önkéntelenül adódik a kérdés: ha Széchenyi valóban egész életében ilyen démonokkal viaskodó, szélsőséges hangulatok között ingadozó, kényszeképzetek- kel küszködő, inadekvát érzelmi reakciókra hajlamos ember volt, az átlagosnál sokkal érzékenyebb és sérülékenyebb idegrendszerrel - s hogy ilyen volt, azt naplói meggyőzően bizonyítják és bőségesen dokumentálják - akkor vajon mi adott neki erőt a munkához? Miként volt képes arra az emberfeletti teljesítményre, mely a „legnagyobb magyarrá“ avatta?

Úgy hisszük, Széchenyi naplói ezekre a kérdésekre is választ adnak. A tengernyi feljegyzésből nemcsak a testi-lelki betegségekkel küszködő ember képe rajzolódik ki, hanem azé a Széchenyié is, aki teljes joggal állapíthatja meg: „... érzem, hogy az élet minden körülményei között uralkodni tudok magamon, s hogy morális akaratom bízvást diadalmaskodni fog fizikai gyengeségemen“. (1825. február 18.) A hallatlan önfegyelemhez hozzájárult az is, hogy a szomatikus tüneteket hipochondrikusan eltúlzó Széchenyi rendkívül munkabíró, edzett ember volt: „sportteljesítményeiről“, a Duna rendszeres átúszásáról, nagy gyalogútjairól, a lovaglásokról Naplójában is rendszeresen beszámol. Elhivatottságát fölismerve az átlagember számára elképzelhetetlen tettvágy vett rajta erőt, melynek- szerényen és nem túl gyakran - naplójegyzeteiben is hangot ad: „Nemsokára immár 55 esztendős leszek, s mindent egybevéve meglehetős tetterős vagyok. Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom.“ (1846. június 12.) Kora ifjúságától kezdve jelen van gondolataiban az ambivalenciája ellenére is igen erős hazafiúi öntudat és a hazaszeretet; még céltalanul kóborló, szerelmekről és tiszti karrierről ábrándozó, magyarul egyre rosszabbul tudó „világfi“ csupán, amikor ezt írja Naplójába: „Hogy a hunok legvalódibb fajtájából szármázhatom, arra az is elég bizonyíték, hogy a legszebb Alpok közt Svájcban, vagy Itália legbujább völgyeiben és tájain sem vagyok képes oly forrón, lelkesen és rajongón érezni és élni, mint hazám pusztáin és síkságain.“ (1814. november 21.) Korán fölismeri, hogy az Ausztria függőségébe került, lehangolóan elmaradott feudális Magyarország „szegény“ és „szerencsétlen“, s ezt a szegénységet és szerencsétlenséget a Naplóban fölöttébb gyakran s már-már mitikus túlzásokkal említi, de mindig az együttérzés hangján. Kritikus szelleme ugyanakkor kíméletlenül ostorozza a visszásságokat, irtózik az elmaradott, barbárnak látott otthoni viszonyoktól, a vonzalom és a taszítás bűvkörében él: „Hol úgy érzem, vonzódom e nyers néphez - melyet alapjában véve szeretek -, hogy tanítsam, felemeljem, emberré neveljem, hol