Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

„Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom“

látni sem bírom s eltaszítom magamtól. - Tudatlanságuk elérzékenyít; szívesen segítenék rajtuk életemmel és véremmel is: sorsukat megosztanám és elviselném! De gyakorta elborzaszt és felháborít igazságtalan vakságuk, gőgjük és elbizakodottságuk!“ (1820. december 24.) Az együttérzés és a könyörtelen bírálat hangjai mellett azonban már a tízes évek végén megszólalnak az ország felemelésére elhivatottságot érző majdani politikus hangjai. Széchenyit teljesen áthatja a feladat nagysága, hiszen olyan országban kell munkához látnia, melyet 1823. február 16- án nemes egyszerűséggel így jellemez: „Mucsa minden sarokban.“ E Mucsa ellen csak az indulhat harcba, aki nem a divatok és az olcsó sikerek foglya. 1818. augusztus 3-án a „feltűnő“ tulajdonságok kapcsán büszke öntudattal jegyzi fel: „Ezek a tulajdonságok azonban mind-mind rendkívül gyarlók és ingatagok, egyetlenegy azonban örökké tart, s ez az értelem és a lelkierő, és ezért fogok én évről évre valóban egyre jobban divatba jönni, mert nekem e tulajdonságokból több van, mint a mindennapi embereknek...“ (Több mint hét évvel Széchenyi 1825-ös színrelépése előtt vagyunk!) Öntudatával - természetesen - csak pesszimizmusa és önkritikája vetekszik: „Én egy népet újjá akarok teremteni! Halálra nevettető - ilyen gyarló létemre ilyen munkára vállalkozni.“ - írja 1826. január

8-án. Két nap múlva pedig lemondóan jegyzi meg: „Egyetlen országban sincs kevesebb forradalmi matéria, mint Magyarországon.“ Örökös borúlátása és elkeseredettsége ellenére Széchenyi negyedszázadon át olyan mérhetetlen energiával tevékenykedik, melyre történelmünkben addig még nem volt példa. Tetterejénél talán csak elszántsága volt nagyobb. 1832. június 26-án az alábbi vallomást vetette papírra: „Szorgalmasan dolgozom - s önérzetesen - Ha lenyírják a szárnyamat- járok majd a lábamon; - ha azokat is levágják, a kezemen járok; ha azokat is kitépik - hasoncsúszok!“ Elszántsága a borúlátás pillanataiban sem hagyja el: Feltettem magamban (—) honfiúi pályafutásomon annyit munkálkodom, a- mennyit csak lehetséges. Kezem-lábam meg lévén kötözve talán, sőt valószínűleg el fogok süllyedni..., ám struggle (harc) nélkül nem adom meg magam.“ (1836. augusztus 15.)

Alig van napja, amelyet ne árnyékolna be a kétely, a kishitűség, reménytelenség vagy a csalódottság. Széchenyi elhivatottságára, hihetetlen akaraterejére, lenyűgöző intellektusára volt szükség, hogy győzni lehessen az árnyékok, a komor látomások és az „Eumenidák“ fölött. Ebből a győzelemből született meg a legnagyobb magyar életműve; alkotásainak jelentőségét - úgy hisszük - szükségtelen e helyt külön is méltatnunk.

E töredékes portrévázlatról sem hiányzott az a vonás, mely Széchenyit olyany- nyira megkülönböztette arisztokrata társaitól és valamennyi kortársától: naplójegyzeteinek tanúsága szerint (is) rendkívül művelt, széleskörűen tájékozott, imponáló olvasottsággal rendelkező férfiú volt, akiről könnyűszerrel hihetnénk, hogy a társadalmi és a gazdasági élet valamennyi kérdéséhez értett és mindegyikkel érdemben foglalkozott. Kivételes értelmi képességei, fáradhatatlan elméje a történelmi nagyságok deheroizálását hivatásnak tekintő bírálókat is elismerésre késztetik.

Aki csak a méltóságteljes szobrok Széchenyijét ismerve olvassa el a Naplót, mérhetetlenül meglepődik: ámul és megborzong.