Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

„Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom“

a szomorú tényeken: 1848-ban Széchenyi képtelen volt feloldani a Habsburg-hű politikus és a magyar hazafi közti végzetes ellentmondást. Makacsul kitartott meggyőződése mellett, miszerint Magyarországnak mindenáron el kell kerülnie az összeütközést a dinasztiával, mert ez a konfliktus az ország és a nemzet megsemmisüléséhez vezetne. E már-már irracionális pesszimizmusról tanúskodó kétségbeejtő gondolathoz társult a szó patológiai értelmében tébolyítóvá váló önvád: magát okolja az „elkerülhetetlen“ miatt: „Egy hang szakadatlanul a bensőmben: »Te vagy a fő oka mindannak a borzalomnak, ami történt, és az óceán- nyi vérnek, mi ki fog ömleni...«“ (1848. augusztus 29.) Ugyanezen a napon állapotáról ezt jegyzi fel: „Eszeveszettként szaladgálok fel s alá és a fejemet csapkodom.“ Apokaliptikus látomások kerítik hatalmába; önmagát szinte már az elkövetkező apokalipszis halál-lovasának látja. „A poklot érzem a szívemben!“ — jaj- dul fel augusztus 31-én. Két nappal később megállapítja: „Mindenki észreveszi siralmas állapotomat!“ Isten irgalmáért könyörög, s ismét a halántékához szorított pisztolyról képzeleg. „Nem volt még ember, ki nagyobb zűrzavart hozott volna ebbe a világba... mint én!“ - írja be Naplójába szeptember 4-én. Három nap múlva Széchenyi a döblingi tébolyda őrjöngő, ágyhoz szíjazott foglya.

A Napló azonban nem szakadt meg végérvényesen. A „bolond gróf“ az 1850- es évek végén a réginél is tisztultabb öntudattal, szellemi képességeinek a birtokában áll előttünk. Ekkor írott művei - közöttük a Blick és a Nagy magyar szatíra (Önismeret) - bizonyos értelemben a reformkorban írott nagy műveket is túlszárnyalják: Széchenyi a forradalom után számos kérdést más fényben, élesebb megvilágításban lát, mindenekelőtt a Habsburgokhoz fűződő viszonyt, s az elmegyógyintézet albakából kitekintve mintha pontosabb képet alkotna a külvilágról, mint az „odakint“ élők. Szelleme egy pillanatra sem nyugszik: fáradhatatlanul ír, olvas, mindenről tájékozódni akar, élénk levelezést folytat és egyre több látogatót fogad. 1859. október 2-án újfent naplóírásba kezd. Az 1810-es évek második felében írott naplók kivételével, amelyek túlnyomórészt morális és bölcseleti kérdések fejtegetéséből és útleírásokból állnak, Széchenyi - lázas gyakorlati tevékenysége és műveinek írása miatt - rendszerint csak a nap legfontosabbnak ítélt momentumainak szűkszavú feljegyzésére, az őt leginkább foglalkoztató, gyötrő gondok címszószerű feljegyzésére szakított időt. Ugyanez mondható el az utolsó hónapok naplójegyzeteiről is, amelyeket egy meglepően - s előnyére!- megváltozott Széchenyi vetett papírra. Halálvágyról, öngyilkossági gondolatokról, kozmikussá nagyított önvádakról ezúttal már nem esik szó. Az 1860. március 3-án végrehajtott, utóbb végzetesnek bizonyuló házkutatást is szűkszavúan, szinte közönyösen kommentálja. Március 17-én azonban megkapja a rendőrminiszter ominózus levelét, melyben a nagy hatalmú politikus közli vele: „Az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely már rég nem az, ami volt.“ Ettől kezdve megváltozik a Napló hangja. „Közeledik a végem (!?) !... Ideje, hogy egy kétségbeesett döntéssel kivonj am magam ezekből az üldöztetésekből! “ S mégis - Széchenyi, aki valaha jelentéktelen sérelmekre, könnyen felejthető bánatokra is a „pisztoly“ utáni sóvárgással reagált, ezúttal ellenáll a halál gondolatának. A következő napokban „nagyon komor hangulatról“, „keserves életről“ számol be, 22-én azonban nyilvánvaló tényként szögezi le: „Óriás léptekkel köze