Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

G. Kovács László

már egyébként is „alkalmatlan“ mindenre: „... Érzem, időm lepergett!“ - jegyzi fel alig egy hónappal később, november 23-án, s nem véletlen, hogy ismét magyarul. És a folytatás is egy kiszakadó szóhaj: „Szellemem, isteni szikra etc. minden kihűlt. - S nem volt annyi eszem... hogy á tempo bevonjam a vitorláimat!“ Két héttel később, december 6-án pedig ismét azon töpreng, nem kéne-e főbe lőnie magát a főváros környékén található „legmagasabb hegyen“. A nagy ember s a nagy romantikus öntudatának morbid megnyilvánulása ez a gondolat: a hozzá méltó halál színhelye csakis a „legmagasabb hegy“ lehet...

Öntudatának azonban vannak egészen másfajta, „egészséges“ megnyilatkozásai is, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy örökös pesszimizmusa ellenére is tisztában volt történelmi szerepével. Az országgyűlés 1825. október 12-én megtartott ülésén Széchenyi magyarul szólalt fel - elsőként az országgyűlések történetében -, Naplójába pedig beírta: „Senki sem tett többet, mint én...“ Szélsőséges hangulatingadozásait mi sem jellemzi jobban, mint a november 3-i bejegyzés, amely egy, az előbbinél még jelentősebb történelmi tettére, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására vonatkozik: „A kerületi ülésen beszéltem; minden honfitársamat ellenségemmé tettem.“ Önismeretéről és öntudatosságáról meggyőzően vall a Weselényi Miklóshoz 1831. augusztus 25-én írott levele, a kor irodalmi levelezésének egyik legszebb darabja, melynek jelentőségét maga is érezhette, mert azonnal a Naplójába iktatta. Csupán a két legfontosabb mondatot idézzük: „Nincs magamrul nagy ideám, de ha a többieknek, velünk egyren- düeknek nyomorultságát átgondolom, kezdek magamban bízni. Rajtad ’s rajtam a’ sor, hazánkat boldogítani.“ Ifjúkorától kezdve kétségkívül megvolt benne a nagyság, a nagy tettek iránti vágy, s 1830 táján már a történelmi személyiség öntudatával tevékenykedett, a sokszor egészen különös túlzásokban megnyilvánuló önkritikus hajlama azonban megóvta önnön szerepének túlértékelésétől. Amikor 1840. november 19-én Kossuth Lajos Pest megye közgyűlésén a „legnagyobb magyarnak“ nevezi őt, Széchenyi „nem indul meg“, ellenben a beszéd elhangzása után Naplójának magyar nyelvű bejegyzése szerint szemrehányóan fordul Kossuthoz: „Miért emel olly magasra, hol nem tarthatom fel magamat.“ Nincs okunk rá, hogy kételkedjünk őszinteségében s álszerénységgel gyanúsítsuk őt. Az álszerénység vádja már csak azért sem állná meg a helyét, mert nem egy alkalommal maga Széchenyi is büszkén „vallotta be“, tudatában van munkássága történelmi jelentőségének. 1846. május 2-án óbudai sétáját kommentálva megjegyzi: „Bárhová néz az ember - mindent Széchenyi Ist(ván) alapított. Még 1848 nyarán is, alig négy héttel összeomlása előtt, egyre végletesebb önvádaktól és a nemzet pusztulásának rémképeitől gyötörten is ezt írja a magyarországi események kapcsán: „... és én nem az utolsó tényező vagyok abban, hogy ennek így kellett történnie! Micsoda helyzet, micsoda emlékek, micsoda öntudat!“ (1848. július 28.) A naponta lelkiismeret-vizsgálatot tartó Széchenyi egy héttel később pályafutása fölött töprengve így folytat párbeszédet önmagával: „Végre megkérdem magamtól: becsvágy vagy sértett önérzet volt-e az indítékom? A legkevésbé sem! Valamiféle földi ok vezérelt-e? Nem! Irányított-e politikai pályámon valaha is valamilyen hátsó szándék? Soha! Lázítottam-e? Tápláltam-e nemtelen gondolatot dinasztiánk vagy bárki más ellenében? Nem! Lelkiösmeretem e tekintetben teljesen tiszta...“ E felismerések azonban mit sem változtatnak