Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
Václav Havel is, amelyeknek más társadalmi viszonyok közepette senki sem tulajdonítana bármiféle potenciális, nem hogy robbanással fenyegető politikai jelentőséget. A prágai tavaszt általában úgy szokták jellemezni, mint két szemben álló csoport összeütközését a tényleges hatalom síkján: az egyik olyannak akarta megőrizni a rendszert, amilyen volt, a másik meg akarta reformálni. Csakhogy értékelői gyakran megfeledkeznek róla, hogy ez az összeütközés már csupán utolsó felvonása és külső megnyilvánulása volt egy hosszú, drámai folyamatnak, amely elsősorban és eredendően a társadalom lelkében, lelkiismeretében játszódott le. És hogy egykor, e dráma kezdetén akadtak néhányan, akik a legzordabb időben is képesek voltak „igazságban élni“. Ezeknek az embereknek a kezében nem volt tényleges hatalom, nem vágytak hatalomra; sőt „igaz életüknek“ nem is kellett okvetlenül politikai téren megnyilvánulnia; lehettek költők, festőművészek, zenészek; de még csak alkotó művészeknek sem kellett lenniük, csupán egyszerű, hétköznapi embereknek, akik képesek voltak megőrizni emberi méltóságukat. Ma már természetesen nehéz lenne kinyomozni, milyen rejtett, kanyargós ösvényeken jutott el egy-egy igaz tett vagy megnyilvánulás odáig, hogy hathasson, és mely környezetben hatott, hogy az igazság vírusa miként á- rasztotta el, és kezdte ki fokozatosan a „hazug élet" szöveteit. Egyvalami mindenesetre nyilvánvalónak látszik: a politikai reform kísérlete nem a társadalom feleszmélésének oka, hanem végső következménye volt. Azt hiszem, e felismerés birtokában könnyebben eligazodhatunk a mában is: a mintegy ezer chartás szembeszegülése a poszttotalitárius rendszerrel politikai szemszögből nézve eleve reménytelennek látszik. De csak akkor, ha egy nyitott politikai rendszer hagyományos látószögéből szemléljük, hiszen egy ilyen rendszerben teljességgel természetes, hogy minden politikai erő elsősorban az általa elfoglalt pozíció alapján, a tényleges hatalom síkján áll ki a pástra. Ebből a látószögből bizony egy ilyen minipártnak nem lenne semmi esélye. Ha azonban ezt a szembenállást a poszttotalitárius rendszer természetének ismeretében ítéljük meg, egészen más következtetésre jutunk: egyelőre senki sem tudhatja pontosan, mit vált ki ama „rejtett szférában“ a Charta '11 fellépése, léte és tevékenysége, s milyen módon érvényesül benne a Charta kísérlete, hogy ismét feltámassza Csehszlovákiában a polgári öntudatot. Még kevésbé jósolható meg, vajon mikor és miképpen érezteti majd hatását ez a befektetés valamiféle tényleges politikai változás formájában. Ez azonban már az „igaz élet" szférájába tartozik: mint egzisztenciális megoldás visszaadja az egyénnek önazonosság-tudata biztos talaját, s mint politikum hazárdjátékra kényszeríti. Ezért csak azok vállalják, akik számára az első lehetőség megéri, hogy vállalják érte a másodikat, vagy akik felismerték: a mai Csehszlovákiában számukra ez az igazi „politikacsinálás“ egyetlen lehetősége. Ami végső soron egy és ugyanaz: hiszen ezt csak az ismeri fel, aki nem hajlandó feláldozni a politika oltárán személyiségtudatát, illetve aki nem hisz az olyan politika értelmében, amely híveitől ilyen áldozatot követel. A poszttotalitárius rendszer minél inkább megakadályozza tényleges hatalom síkján bármiféle alternatív és az „önmozgásának" törvényszerűségeitől független politikát, potencionális politikai veszélyeztetettségének súlya annál nyilvánvalóbban az egzisztenciális és a „politika előtti" szférába tevődik át: - az „igaz élet"- még ha jobbára nem is törekszik rá - minden, a rendszer „önmozgásával“ szem
