Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

Hosszú felsorolással kellene untatnunk az olvasót, ha fel akarnánk villantani Széchenyi valamennyi arcát. Az utókor által megrajzolt portrék számbavétele pedig ennél is keservesebb vállalkozás volna. Kossuth nevezetes, 1840-ben elhangzott kijelentése óta tudhatjuk, ő a „legnagyobb magyar“; kortársai s még inkább az utókor kitüntető figyelemmel fordultak felé - a tetteivel, nézeteivel, életével foglalkozó írások, tanulmányok, könyvek száma csak ezres nagyságrenddel fejezhető ki. Mi sem volna természetesebb, mint hogy a „legnagyobb magyar“ egyszersmind történelmünk legismertebb szereplője is legyen; Széchenyit is utolérte azonban a kultikus tisztelettel körülvett históriai nagyságok végzete: minél többet írtak, beszéltek róla, annál inkább árnyékba borult az igazi arca. A Széchenyit követő nemzedékek - természetesen az igazi Széchenyi megismerésére törekvők kivételével - jószerivel már csak a tankönyvek, történelmi példatárak, politikai kortesbeszédek és ünnepi szózatok sematikussá egyszerűsített alakját ismerték meg. A méltóságteljes pózokba merevedett szobrok félisten-modelljét.

Előrebocsátjuk, mi sem áll tőlünk távolabb, mint a sokszor divattá sekélyesedő deheroizálás és demitizálás sanda szándéka. Az effajta törekvések egyébként is eleve kudarcra volnának ítélve: Széchenyi történelmi szerepe oly rendkívüli, monumentális életműve olyan kivételes jelentőségű, hogy előbb-utóbb a legelszántabb bálványdöntögető is kénytelen volna tiszteletét nyilvánítani a cenki gróf iránt.

Szándékunk szerény: kísérletet szeretnénk tenni arra, hogy bepillantsunk e rendkívüli ember leikébe, életének legintimebb dokumentuma, a harmincöt éven át vezetett Napló segítségével.

Széchenyi könyveinek, tanulmányainak s egyéb írásainak jelentőségét fölösleges külön is méltatnunk. Itt csupán azt szeretnénk leszögezni, hogy véleményünk szerint a Napló korántsem tekinthető mellékterméknek: rendkívüli historiográfiai értékén túlmenően e roppant mű adja kezünkbe a legfontosabb kulcsot Széchenyi lelkivilágának megismeréséhez.

Széchenyi huszonhárom éves korában, 1814 júliusában vetette papírra az első naplójegyzeteket, s néhány hosszabb-rövidebb megszakítástól eltekintve 1848. szeptember 4-ig, összeomlása napjáig folyamatosan följegyezte a lényegesnek ítélt momentumokat. Szeptember 7-én már a döblingi tébolyda lakója volt; tollat csak elborult öntudatának kitisztulása, idegállapotának radikális javulása után vett kezébe, a naplóírásról azonban megfeledkezni látszott. Csupán 1859 októbeG. KOVÁCS LÁSZLÓ

„Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom“

Széchenyi István - Naplója tükrében