Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

G. Kovács László rében tért vissza régi szokásához; az utolsó feljegyzés egy héttel halála előtt. 1860. április 1-én került a Naplóba. A gróf a feljegyzéseket élete végéig titkos, csakis önmaga számára írt anyag­nak tekintette, melyet a halálát követően haladéktalanul és kivétel nélkül meg kell semmisíteni. „Minden irományaim ’s papírjaim Önnek discretiójára marad­nak - írta 1839. április 21-én titkárának, Tasner Antalnak - csak a napló könyve­imet, mellyek bagaria bőrbe kötvék ’s lakatokkal ellátvák, kívánom elégettetni; és ezt Önnek lelkére kötöm. Tartalmuk egészen érdektelen, ’s csak előttem ért­hető ; de emellett még is compromittálhatna sokakat... “ Tasnernek - akiben min­den munkatársa közül leginkább megbízott - később sikerült őt meggyőznie e drasztikus óvintézkedés feleslegességéről, mindazonáltal Széchenyi végrende­lete 1841-es toldalékában is kifejezte meggyőződését, hogy titkára „semmi hata­lom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim olly részét is köztudomásra adja, melly valakit compromittálhatna, de azt lángoknak adand- ja át“. A hűséges Tasner ura halála után habozás nélkül teljesítette annak óhaját: a Napló tekintélyes részét elégette, illetve tussal olvashatatlanná tette. Látatlan­ban is biztosra vehetjük, hogy a politikai és társadalmi élet különböző szereplőit kompromittáló(?) részeken kívül a Széchenyi szexuális életére, érzelmi viharaira vonatkozó feljegyzések semmisültek meg. Számos jel utal arra, hogy Széchenyit a szerelem és a szexualitás kérdései rendkívül intenzíven foglalkoztatták; 1849- ben és 1851-ben írott döblingi önvallomásaiban elképesztő kicsapongásokkal és „szerelmi bűnökkel“ vádolja önmagát, s bár ezek a kihágások többé-kevésbé a képzelet szüleményeinek tekinthetők, közvetve mégis a feltételezésünket tá­masztják alá. A kár jóvátehetetlen, azonban a fennmaradt - több ezer oldalas! - Napló így is csaknem teljes képet nyújt Széchenyiről: lapjain feltárulnak egy par excellence romantikus lélek bizarr titkai, megismerjük emberfeletti kínjait, szűnni nem aka­ró vívódását, komor töprengéseit, tanúi leszünk érzelmi fellángolásának és foko­zatos kihunyásuknak. Széchenyi Naplójánál különösebb és megrendítőbb olvasmányt elképzelni is nehéz. Kínzó ismerkedés ez múltunk egyik legnagyobb lángelméjével, aki e vilá­gi demiurgoszként lépett a történelem színpadára, feljegyzései azonban jószeri­vel szünet nélkül nem e világi gyötrelmekről számolnak be. Jegyzeteinek kései olvasója döbbenten látja, hogy a kor teremtő géniusza a balsors kárhozottjaként „szenvedte el“ az életét. Alighogy elkezdte a Naplót, máris megjelennek élete fúriái: a lelkiismeret-fur- dalás, az önvád és az örökös balsejtelem. Olvassuk el az augusztus 9-i bejegyzés egy részét: „Augusztus 9-ike életem egyik legfurcsább napja volt. Ez volt az első lépés a balsors felé, a bűnös szenvedély kezdete: kútfeje majdani kétségbeesés­nek. (Egy igen csinos asszonnyal Cenkről Bécsbe utaztam).“ A szűkszavú fel­jegyzés a sógornője, gróf Széchenyi Pálné Caroline Meade iránti végzetes vonza­lom kezdetét örökíti meg. A „bűnben fogant“ szerelem következménye nem le­hetett más, mint a botrány - és reménytelenség. A reménytelenség pedig halál­vágyat szül az egzaltált Byron-rajongó lelkében; nemcsak a szerelemtől, az élet­től is búcsúzni akar: „Élj boldogul, szerelmesen, én úgy érzem, nem élhetek to­vább, a szerelemre szívem kihalt, a csatához cserbenhagyott a szerencsém. En­

Next

/
Thumbnails
Contents