Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

sődlegességének elvét tárgyalja, amellyel szemben a líra „levezetett“ (1987,109, 111-2). A líra térülései az epika felé eszerint az adott szövegszelvénynek, mondatnak vagy szóhasználatnak a beilleszthetőségét jelentheti az előbbiekbe. S amikor a szűkebb értelemben vett fordítás és az átköltés-adaptálás bonyolult skáláján mozgunk, mindazzal számítanunk kell, ami a lírát a prózától-epikától elválasztja, tehát azzal is, hogy a líra szorosabban tapad a nyelvhez és a nemzeti nyelvhez, s hogy a „költői kép“ a nyelvi egységek jelentéséből konstituálódva, bizonyos típusaiban ezektől nem válik külön. Ennek következtében a fordításe- gyenérték leginkább akkor tételezhető, ha a versmondat, valamint elemei a köznapi kifejezéssel, a nem szépirodalmi szövegfajtákból ismert megformálással homonim, illetve montázs. Alapjában véve ilyen értelemben tárgyaljuk az epikai összetevő részesedését a lírában és fordíthatóságának kérdését. A fordítás által eszközölt változás ilyenkor a nyelvileg kényszerűre korlátozódik, a célnyelv idiomatikus követelményeit kell teljesítenie, ami ugyan olykor a szó szerintinek teljes mellőzéséhez vezethet (szólásmód, közmondás, társadalmi formulák, megszólítás stb.), a névérték átcseréléséhez a helyzetire, amit azonban a fordításelmélet funkcionális egyenértékfogalma lefed (a kérdéshez 1.: Wills 1977, Reiss 1984, 124, 129,139-40, 156; a nyelvészeti aspektus szerepéről Koller 1988, 69 és kk.), ideális esetben tehát Komisszarov egyenértékskálájának 5. szintje szerint igazodhat (1980, 95 és kk.). S a fordíthatóság esélyét mindezzel kapcsolatban megadhatjuk úgy is, hogy az a fordításegység nagyságrendjével fordított arányú, s a szaknyelvi-köznyelvi-epikai már a szó szintjén is lefordítható (részletezve: Zeman, 1990, 315-6; Wotjak, 1969; Neubert, 1987).

Anyagunkban az „Égve hagytad a folyosón a villanyt“ Pilinszky-sor cseh fordításában a nyelvtani nem megválasztása és implikálása olyan másítás, amely elől nem lehet kitérni („Na chodbé svétlo hofet nechala jsi“; most figyelmen kívül hagyhatjuk, hogy a fordító itt erősen poétizálta a szórendet, a Négysoros jambus- jellegét tüntetve fel ezáltal, bár az eredetiben épp e sor a legkevésbé ilyen). Az Infinitívusz „még föl lehet kötni“ kifejezése és fordítása a két nyelv szójelentéseinek aszimetriáját tükrözi. A fordítás a szorosabb értelmet adja vissza („Ješté Ize obesít“), a co-textus sugallta konkrétabb helyzeti értéket (vagy jelölést; Co- seriu szerint ugyanis lefordítani csak a jelölést lehet, a szójelentések nyelvspecifikusak [Coseriu, 1978, 1981]), azaz az eredetinél egyértelműbb.

A „Kit fölvezetnek?“, „Kik fölvezetik?“ (Vesztőhely télen) esetében mutathatunk rá a lefordíthatatlanra. A Pilinszky-sorokban rendhagyó szórend és kiütköző hangsúlyegymásután a szó említett „terminologizáltságát“ emeli ki. Azt, hogy a műben kialakított nyelvről, kódról van szó. Az eredeti szótári jelentés és az ezzel objektíve társuló konnotálás mint értelmezés-értékelés fölé rendelődnek az életműből kiolvasható s az előbbivel ellentétes konnotatív jelentések (vessük össze a Most című vers megfeleltethető sorával vagy A hóhér szobájának parado- xonával). A szokatlan szórend, a „másképpen van“ jelzi, hogy az igekötő és a szóalak egészének a jelentésében is valami másképpen van. A fordítás ennek az „epikai“ váza („Koho to vedou?“, „Kdo ho tam vede?“ [Zima apopravišté]). Mindez a különbözés azonban még a nyelvi-grammatikai megfeleltethetőségen belül marad, s például a Kezed, kezem, a Gyónás után vagy a Tapasztalat részelemeiben kimutatható eltérés a rendszerszintű nyelvi összevetés keretét nem ha