Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)
Zemán László epigrammája második sorának két változata közül is a rendhagyóbb, inverziós, későbbi a poétikaibb és hatásosabb („Tisztességes legyen csak órám utolsó“ - „Órám tisztességes csak légyen utolsó; vö. Kovács S. I., 1984, 149—50). Mindezekben az esetekben a versszerű vers alaki önállósulása tűnik elő, a lírai többletnek kifejezett jelenléte. Amikor az epikai összetevő erősödik fel, ez nem a nyelvi, hanem a poétikai hagyomány normáit szegi meg. Akár a poétikai örökséget, akár a kortárs kutatásokat vesszük szemügyre - amelyekben nyelv és zene, irodalom és zene az experimentális vizsgálódás és in- terszemiotikus összevetés kitüntetett területe -, tagadhatatlan, hogy bár a zenei fogalma az irodalomra nézve többé-kevésbé metaforikus, rávezetésként alkalmazható. A művészetek egymásra hatását, egymás felé fejlődését, kölcsönös walzeli reflektálódásukat alapvető esztétikai tényként ismerjük, amely jelentősen járul hozzá a kifejezőanyaguk szabta határok tisztázásához, amint azt a képzőművészet és az irodalom szembeállításával Lessing Laokoon')ábax\ végigvezette. S egy anyagon belül hasonló feszülést mutathatunk ki a műfajok és műfajformák között, miközben az egyiknek, bár kifejező eszközeit a másiktól kölcsönzi, „fölül kell maradnia“. Pilinszky költészetének második hullámában sem lehet az epikai más, mint csupán részelem; a lírait meghatározó verssor és sajátos intonációja s a hangzásszinten túl metaforikussága, a mondatok-kijelentések szövődé- sének „zenei“ hozzárendelhetősége14 révén teljességében líra. Nem folytatjuk most érvelésünket az intonáció és főképpen a szabadvers intonációja rekonstrukciójának kérdésével a másik nyelvben, csak annyit jegyzünk meg, hogy ez éppúgy átkódolható, mint az elemzett „epikai“ részelemek, s mindkettő által a második hullámból származó Pilinszky-versek költői-lírai hatása, értelme. A nyelvet, amely lényege szerint hang és jelentés kapcsolata, a legegyetemesebb szemiotikái rendszernek véve, vagyis úgy, hogy hangzásösszetevőjét nem lehet kizárólag anyagként kezelni, még a határokat feszegető hangzáslírából s az előbbit programszerűen megkísértő s a grafikaira kiterjesztő konkrét poézisból sem tudjuk a jelentést teljesen kiküszöbölni-beláthatjuk a fordítással kapcsolatos összefüggéseket. El kell ugyanis fogadnunk, hogy a fordítás-fordíthatóság akkor a legkörülményesebb, ha az alaki a jelentések részesévé, a forma fokozottan motiválttá válik, úgy, ahogy azt a lírai költészetre meghatározónak tekintjük. S amikor a „zenei“ benne eléggé globális, azaz a versben viszonylag önállósul, és nem kötődik szorosan egy-egy szójelentéshez, releváns verspozícióhoz, nem gátolja a fordítást. Ilyen meggondolásból vélhetjük Verlaine Őszi sanzonját is Goethe Wanderers Nachtlied')éné\ fordíthatóbbnak. Mindkettő a lírafordítás hagyományos próbaköve, de a Verlaine-vers nazális hangszínezetét, ikonikus és in- dexikális eufóniáját (a jelöléshez 1. Levý, 1971, 297 és kk., eredetileg 1966) már a nyelvközi monoton szó révén is könnyebb átmenteni, mint a Goethe-költe- ménynek rímszavaiban (Hauch-auch) kiteljesülő hangzásbeli-jelentésbeli összhangját. 6. Dolgozatunkban az epikai és a lírai-költői jellegű kifejezés intuitíve érződő különneműségét kíséreljük körülhatároltabbá tenni a fordíthatóság ismérvének bevonásával. F. Miko az epikainak a pragmatikaihoz s általában a kommunikáció egészéhez közel álló, abba áttevődő természetét mint az epika szerkezeti el
