Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

beli lényegét s az ebből levezethető sajátságokat, az alaki, nyelvi-hangtani alapszint sajátos részesedését benne, beleértve a hangzás és hangoztatás igényét s az ismétléskényszert (vö. Valéry 1957-1960,1, 1325). S nem állítunk mást, amikor a líraiba egybefoglaljuk mindazt, ami lefordíthatatlan, de - paradox módon - azt is, ami mint közvetlen hatóanyag esetleg nem is igényli a fordítást (vö. Fónagy, 1974, 7). Azokról a tulajdonságokról van tehát szó, amelyek a lírának a zenével való együttélésekor illeszthetőségének ismérveként, különválása után pedig a zenéhez viszonyítva izomorf vagy analóg sajátságnak fogható fel, mint a hangzók zeneisége-színezete s általában a hangzók, a szótag, a jelsor időtartamarányai, a tempó és a szünet, a hangsúly (nyomaték), hangmagasság és dallam - egyszóval a nyelv prozódiai eszközeinek feltűnő részvétele. Zene és lírai költészet ősi kapcsolatát alkalmazta műfaji osztályozásában a platóni-arisztotelészi poétika, úgy határozva meg a lírát, mint amit zenekísérettel adnak elő. Ez a visszavezethető- ség őrződik a versritmusnak a zeneiből eredeztetésében, s zene és lírai költészet mitikus egységét avatja a romantika és a szimbilizmus fő poétikai princípiummá a hangzásérzet és az érzelmek korrespondeálásától a zeneinek-érzelminek-han- gulatnak mint irodalomesztétikai és filozófiai kategóriának az értelmezéséig.13

Magától értetődik, hogy a redukció mindig túlzás, a műfaji osztályozásban mindkét alapelvvel, a líraival és az epikaival egyaránt számolnunk kell. A kettőnek az ötvöződése és aránya hozza létre a műfajformák kiegyénülését és meg- mérhetőségét, amelyben az egyik végül is alulmarad (Miko, 1973, 108). A líra zeneiségének elve az alaki összetevő jelentőségére mutat rá, arra, hogy a lírai közlésben a nyelv alaki oldala a jelentések közvetlen hordozójaként nem fogy asztódik el, hanem valamiképpen többletszerű. Paul Valéry úgy határozza meg a köznapi (prózai és tudományos) nyelvhasználatot, mint amelyben a kifejezés direkt cselekvéssé, azaz nem-nyelvvé alakul (például valaki tüzet kér; Valéry, i.m. F 1293, 1324, 1331, 1373 és másutt). Hasonlóképpen értékeli a tárgyra vonatkozó jelként választott epikai szót szemben a tárgyként kezelt, tárgyszerű és a „világmindenséggel“ kapcsolatot teremtő költőivel J.P. Sartre (1948,64—5,70). A kérdés lényege a jelölő-jelölt viszony és átváltozásai, valamint ezen belül a konnotatíve kötött és lazább, ráértéses és metaforikus jelentések alakulásában és interferenciáiban mozgó értelmezés. Epikai szövegben az elfogyasztódás any- nyit jelent, hogy a kifejezés, a mondatok, szavak helyét a történet, eseménylánc, cselekmény, az alakok és a környezet vagy az ingardeni modell szerint a tárgyias- ságoknak és megjelenítésük mikéntjének (mint „epikailag képszerűnek“, Z.L.) szintjei foglalják el. A nyelv itt olyformán marad átlátszó és észrevétlen, hogy az eredeti szöveg bizonyos egyszerűsítése, tömörítése-redukálása (gondoljunk az idegennyelv-oktatásban alkalmazott irodalmi szövegekre) nem okoz számottevő veszteséget, és a fordítás elvben a nyelv szintjén mint nyelvcsere, kódcsere foganatosítható. Ettől eltérőleg mint másneműt, a lírait-költőit az egyes nyelvi szintek, illetve bármely nyelvi szint „fölös“ elemei és szerkesztettsége szignalizálhat- ják. E vonatkozásban már szóltunk Hajdú Péternek a morfonemikus szintet elemző megállapításáról az uráli népköltészetben, s Simoncsics Péter a jurák költészet szótagismétléseit és hangtani alakítását a mindennapi nyelvtől annyira eltérőnek mondja, „hogy az, aki csak az utóbbit ismeri, az előbbiből szinte semmit se ért meg“ (1980, 267,277). De Zrínyi „Béfed ez a kék ég, ha nem fed koporsó“