Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Zemán László

van. De egyébként sem valljuk a költészetben mellőzendőnek a mindennapi nyelvhasználatból ismert tényt, miszerint a párbeszédben egymást elvétő replikák, visszakérdezések egymásutánjából, tehát az önmagában többértelműből és vágból, egyértelműen érthető eredményre kell jutnunk (ez az idézett Weissen- büttel-szöveg egyik értelmezése lehet...).

Pilinszky lírájának sajátosságát a vázoltak alapján abban látjuk, ahogy a versbe beépíti az „informatív“, köznapi kifejezést, s ez megőrizve eredeti jelentését, alakul egyben felfokozottá, költőivé. S a „szikár szavak egybekomponálásával“- Hajdú Péter professzor megállapítása és W. Koch érvelése végül is összeér - gyakran társul a „sajátos információ“, bevésődő verssor: „Ma ontják véremet“ (Négysoros), „Több tonnás egy csecsemő szorítása“ (Szakítás), „A pokol térélmény“ (Terek), „Ingem, akár egy tömeggyilkosé / fehér és jólvasalt“ (Önarckép 1974), „Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából“ (A hóhér szobája), „Gyerekkorunkban meg kellene halnunk“ (Egy életen keresztül).

A grammatikai mintának, az absztrakt nyelvtani jelentésnek, igei keretnek mint versváznak nyomatékosulását, a bővítményes és a halmozott szerkezeteknek az arányításával történő versépítkezést az előbbiekben említettük. A költemény vagy a versszak nemritkán összetett vagy többszörösen összetett mondat, amelyben kifejezetten „grammatikai“ jelzésként lép fel a lírában szokatlan holott megengedő (hétszer), valamint a jelzői mellékmondatot bevezető amely (—ami) névmási kötőszó. Ez utóbbi különösképpen a Szálkáktól kezdődően szaporodik fel (az előző kötetekhez viszonyítva, a KZ-oratóriumot bennfoglalva az arány 23 : 60; a személyre vonatkozó aki [—ki] ugyanott 22 : 11 arányú; a két rész terjedelmét egyezőnek vehetjük). Az amely vonatkozó névmás használata az értekező próza sajátja; megjegyzendő azonban, hogy a szövegben huszonegyszer fordul elő ami az amely helyén, a beszélt nyelvre jellemzően oldva az írottban normatív oppozíciójukat („Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek“ [Egyenes labirintus]), továbbá, hogy igen gyakran találkozunk rövidebb alakjával, s ez a mi esetében („Nincs ajtó, mit megnyithatunk“ [Kis éjizene], „Valójában két szó, mit ismerek,“ [Az ember itt]) élőszóbeli, beszédszerű.

Az egyszerű szerkesztés és szerkezet példájául szolgálhat a Költemény című vers. Ebben az azonosító „tőmondatok“ egymásutánja négy tagadással kezd: „Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat.“, majd a következő versszakban „stilisztikai“ átváltásként állításokban folytatódva („Isten az Isten. / Virág a virág. / Daganat a daganat. / Tél a tél.“), az egyszerű és rövid forma révén belénk idegződő hozzárendelést-azonosságot fogadtatja el s vési tudatunkban az épphogy egyáltalán nem „következő“, hanem formailag-tartalmilag eltérő és ellentett verszárás átváltó poénjével együtt: „Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.“

5. A műfaji vizsgálódás a tárgy körülhatárolása végett sarkít, azaz érvényesül benne a „redukció ugyanarra az alapelvre“ (Batteux 1746). Ennek jegyében jelentheti ki Staiger, hogy a lírai hangvételt ne az epigrammának tulajdonítsuk, hanem a dalnak (1946, 11), és ismétli F. Miko, hangsúlyozva, hogy arra kell irányulnunk, ami a műfaj tengelyét képezi (1985, 34). Ilyen alapon hivatkozunk a lírának a definiálásakor annak eredendő zeneiségére, értve ezen hangzás