Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)
Zemán László formában, a „stílusban“ megragadható, azaz lappangó lírai ÉN-t a Harbach első sora („Újra és újra őket látom,“) beemeli a szövegbe (a kérdéssel kapcsolatban 1. Levin, 1976, 150 és kk.). A második személy sok helyütt, akárcsak a szólásokban, az általános alany érvényességében hat, de közvetlen értékében a vers kontextusához igazodva gyakran az önmegszólítás formája, amint azt az Intelemben, a Magamhoz című versben, esetleg a Stigma ban követhetjük. Az idézettek alapján további részletezés nélkül ismételhetjük, hogy a költő verseiben a beszédnek, megszólalásnak mint akciónak a leképezése kifejezett, s az általunk objektiváltnak nevezett formáiban a prózai nyelvhasználat természetszerű, ami a líra tágulását, kiterjesztését, illetve a hagyományosan rajta kívül állónak bevonását jelenti. A fentiekkel kapcsolatban vethető fel a személyesnek és a modern lírára jellemző személytelenségnek a kérdése is; maga a költő a költői szubjektum elfű- ződését, médiumszerepét vallja.6 A dialógusnak és az epikának egybetartozására nézve hivatkozhatunk esetleg még Bahtyinra, aki a szó párbeszédkészségét mint jellegzetesen prózai-epikai tulajdonságot tárgyalja (1975, 88-113).7 2.1. Pilinszky lírájának első szakaszát az élesre állított költői kép jellemezte: „Fejem fölé a csillagok / jeges tüzet kavarnak“, „Légy reszketésem öröme, / mint lombjai a fának“, „A lóversenytér deszkakerítése, / s a deszkaközök sortüze után“, „Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten / a haragos ég infravörösében“, „Kihűl a nap az alkonyi grafitban“, „Villámlik és villámlik és/ villámlik a fekete nappal“ - a rendszerint jambusi formával együtt a lírai oldódás fő eszközeként. A jambus azonban nem olyan egyöntetű, mint „nyugatos“ válfaja; a versláb nyelvi felépítésének mindegyik módját felhasználja, s a mondat szerkezetével kereszteződve igazodik is a szójelentések és a nyilatkozat feszültségéhez. Ha ilyen viszonyításban vetjük össze az ezúttal trochaikus Halak a hálóban mondattanilag- ritmikailag kettesével rendezett sorait (AA BB CC), észrevesszük a 8. sor kényszerítő, éles áthajlását, az antikádenciás megbontást és áttagolódást, kettősséget, illetve a 8-10. sor torlódását, amint azt a központozás is jelöli: C Suttogón hiába hív az C elveszett elem, D szúró kövek, kavicsok közt D fuldokolva kell D egymás ellen élnünk-halnunk! E Szívünk megremeg. F Vergődésünk testvérünket F sebzi, fojtja meg. Marné nás šeptem volá zpét ztracený živel, v ŕezavém ostrí kameňu druh druha bijem- šokové v smrti, v životé! A srdce pláče. Zalykáme se a zraňujem, jak po sobé skáčem. A két sorba tagolt igenévi szerkezet modális igei összetevője kényszerűen igényli tagpárját (kell ...élnünk-halnunk); az áthajlás a rövid sorból ível a hosszúra, míg másutt fordított jellegű, s két pozíciótól eltekintve (miközben ezek rákövetkezők) szintaktikai határolódással esik egybe, némi variálással a záró sorokban (a szabad határozóból és a mondat egészére érvényes módosító szóból összeálló 22. sor laza, a 23. sor éles átkötést hoz létre: „s éjfélkor talán / étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán“; az átkötés megkülönböztetéséhez lásd Fónagy,
