Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921 - 1981

1967). A fordítás, bár igyekszik az eredetit másolni, mindezt nem képes átmenteni, ritmikai-mondattani megoldása bontja a vers egységét, a sorok „összeütő- dése“ itt elakasztja a verset (társunkat verjük—társ a társát veri - [8], vetélytársak életben, halálban! [9] És a szív sír. [10]). Az eredetiben az áttagolódás ellenére a ritmus folyamatosan gördül tovább, s árnyalása által szemantikailag, a jelölőjelölt egységében még fokozottabban motiválódik, akár a kiszámolószerű 4/4//4/1//4/4//4/1... vers egésze. Ebben az időmérték szerinti iktuspozíciók feszes keretét a hangsúly hol támogatja (a sort kezdő és a verslábat kezdő szótagokban), hol ellenpontozza (leginkább a rövid sorok 4. szótagjában); a rövid sort záró szótag arsziszjellegét a rím erősíti. De mind a metrikai feszesség, mind variálása a megjelenítettel és a költemény tartalmával megfelelésbe hozható. Az eredeti építkezése formailag-nyelvileg kötött lírai sajátság, s mint olyan szorosan véve lefordíthatatlan. A cseh nyelvű változat fordításvolta ez esetben kiütközik.

Az átkötésa lírai költemény ritmusa, intonációja és a jelentés összeszövő- désének érzékeny pontja. Jean Cohen ismert könyvében (1966) a poézis-verssze- rűség eltérésjellegét vizsgálva, a verssornak a prózai mondattagolástól eltérő tagoltságát, szünethelyezését definíciójának veszi (i.m. 71). Kimutatja, hogy a kétféle szegmentálás egybeesése is csak látszólagos, s hogy a versben mindig fennáll a megszokott, értelmi-szintaktikai és a másképpen egybemosó és szétválasztó metrikai tagolás ellentéte, amelynek az enjambement csupán kitüntetett manifesztálódása (uo. 62-4). A vers a visszatérés-ismétlés, azonosság hangsúlyozásával nem szünteti ugyan meg, de - a költői mondanivaló jegyében - elfedi a normálközlemény analitikus értelmezését; a lírai közlemény ekképpen próza és po- ézis egyszerre (uo., 101, 103). Ugyanezt az okfejtést vezeti végig, még szabatosabban fejtve ki a versbeszéd e kettősségének nyelvi és poétikai függőségét jelentéstani következményeivel együtt M. Červenka (1961). Például az egybeeső sorvégi szünetben a ritmikai a legegyszerűbb esetben a szintaktikait elmélyíti, valamint többértelművé alakítja (megjegyezhetjük, hogy a „szünetnek“ mint az intonáció összetevőjének fonikus realizációja sokarcú, esetleg nem a hangoztatás megszűnését jelenti.) Mindenkor azonban arról van szó, hogy a ritmikai tagolás révén, illetve a kettős tagolás satujában, a kialakuló tenzióban aszóalak jelentése is önállósul, s nem csupán olyformán, hogy nyomatékossá válik, hanem valamiképpen mondatbeli szerepétől független egyetemesebb értékében. Az így ki- egyénült és ritmikailag egybefogott egységeknek a jelentései közt pedig új kapcsolatok lépnek fel, hasonlóképpen, mint a rímszókban, amikor a hangbeli egyezés a két szó között jelentésbeli cserefolyamatot indít el. Ez értelemben az átkötés sem pusztán bontás, hanem ritmikai eszközökkel létesített újfajta jelentésviszonyok kialakítása (i.m. 22; a szerző utal az átkötésnek közvetlenül az adott szöveghez kötött és elvont „jelentéstanára“, amelyet Fónagy Iván részletes elemzéseiből ismerünk - 1959, 190-216, 1960, 175 és kk.) A funkcionális és jelentéstani szempontokat következetesen alkalmazó tanulmányban újrafogalmazódik a líra ismérveként a hangtani-ritmikai forma iránti elkötelezettsége, az, hogy a nyelvet és hangzástulajdonságait mint formálható anyagot is kezeli. A szó kie- gyénülése, „tárgyiasulása“ azáltal, hogy egyszerre tartozik a mondatba és a ritmikai egységbe - s a ritmikaiba elsődlegesen alakja szerint a kifejezés és a jelentés közti feloldhatatlan kapcsolat benyomását kelti (a prózában elképzelhető