Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Hizsnyai Zoltán: Kihergelés (esszé)
Hizsnyai Zoltán „Kevesebb verset, több költészetet!“ - döbben belém az antisematizmus szlovenszkói apostolának tüzes, de toleráns kinyilatkoztatása. A frázis: az imperializmus aknamunkája. A frázis: „a kulák üres terméketlen gyűlöletének", „méreggé sűrűsödő, katasztrófát áhítozó, háborúért imádkozó vak gyűlöletének" költészet- mételyező, vox humanát tagadó, szellemgyilkoló hatása. ,A frázis a költészet halála, mai versírásunk legnagyobb átka. Vessétek ki magatokból: a szocialista realizmus nem tűr frázist!.- szólítja meg szellemi atyánk a magabízó, de éretlen ifjúságot: az akkoriakat, s a későbbieket: minket, az utánunk jövőket s azok fiait stb. Most már értem Dobos László meghitt közvetlenséggel világló sorait: „Krisztus és tanítványai, így is jellemezhetném a kritikus Fábry és az írók viszonyát. Az írókhoz itt mester beszél... “ Értem már Tőzsér Árpád többirányú felháborodását is, aki „szellemi alacsonyröptöm" felemlegetésekor mellesleg megfeledkezik arról, hogy az én pamfletírói szellemem sem szárnyalhat tartósan sokkal magasabban, mint a táplálékául szolgáló bacilushordozó bogarasságok. (Itt hívom fel a figyelmét, hogy a „kevéssé csípős“ „viszonylag" a tisztességre vonatkoztatva sem jelenti azt, hogy „az író, a közéleti ember tisztességtelen volt“, mint ahogyan ezt a nem profitáló „értetlenség“ valamint az „elemi kép- és gondolatzavar“ „állíthatja“!^ - lásd Tőzsér fogalmazványát: Új Szó 1991. 9. 26.) Úgy vagyok én is, mint Fábry - csak éppen fordítva: Ha idézgetésbe bonyolódom, röptöm íve határozott süllyedést mutat. Mígnem semmitmondó frázissá alacsonyodik. Közhelyessé. Közmondásossá. Egyszersmind mégis elfogadhatatlanná. Tudom jól, hívőket nem lehet hitüktől érvekkel eltántorítani. Szentekkel szemben kötelező a bibliai hang. Megrázni (fölrázni), mint Krisztus a vargát-történeti eredője, kétezer év tapasztalata mutatja: közösségileg lehetetlen. Ha megél egy mítosz, nyilván szükség van rá. S amíg él, kizárja önnön meghaladásának lehetőségét, így jobb híján való szükségességének tudati konzervációját segíti elő. Szó sincs róla, hogy én ezen változtatni szeretnék. Minek?! A két egymást erősítő szemlélet végül együtt süllyed el az időben. A hívők lesznek rajtuk a nehezék. Nem is értem, miért erősítettem különvéleményemmel elerőtlenedőben lévő egységfrontjukat. Lehet, hogy kitolásból: harapjanak, de aki harap, a sokktól ne tudja többé szétfeszíteni az állkapcsát. Aki harap, az adja fel más szellemi irányultságait és lehetőségeit - kötelezze el magát azoknak, akikkel kéretlenül és teljesen indokolatlanul sorsközösséget vállal: akik helyett harap. S ha a néni tudom mivégre dédelgetett kéttudatúsága a minimális önismeretnek sem hagy teret, hát süllyedjen el velük. Részemről ezzel lezártam a Fábry-kutatást. Sok pótolnivalóm a magyarázat rá: nem engedhetem meg magamnak, hogy hosszú hónapokat töltsék másoknak fontos, viszonylag tisztességes, de nagyrészt olvashatatlan nyelvezetű, már a megírásuk idején is elavult szemléletű írásművek elemzésével. Az irodalombarát olvasóknak, valamint az irodalmi gyökereiket kereső írók nemzedékeinek sem tudok okosabbat ajánlani. A hagyomány az, amit vállalni tudok: aminek segítségével előbbre jutottam. Már amennyiben hajlandó vagy képes vagyok rá.
