Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Turczel Lajos: Válasz Fónod Zoltánnak (hozzászólás egy vitához)
Turczel Lajos hanem másokkal, nem történészekkel végezteti. A sorozat első három kötetéről a Hét 1983. V. 27-i számába recenziót írtam, s abban az ideológiailag kifogásolt Fábry-írások kihagyását helytelenítettem és a Jegyzetek anyagából számos történeti és irodalmi tárgyú tévedést soroltam fel. Fonod az általa szerkesztett Ma- dách-évkönyvben (Műhelyben) a recenziómat a kiadási év egyik kritikai közleményeként úgy közölte, hogy a bíráló szövegrészeket egytől egyig kihúzta, s ezáltal az írásomat dicsérő szólammá avatta. Az Irodalmi Szemlében vele kapcsolatban folyó vitát is összeesküvésnek nevezi, amelyben szerinte a főrészes, a súgó én vagyok. Az igazság az, hogy Csanda Gábornak A filológia alkonya című írásáról akkor szereztem tudomást, mikor már az arra adott válasz is megvolt. A két írást egyszerre olvastam el. Azt is meg kell mondanom, hogy kompilációs-plagizációs üzelmeit már az 1988-as második szintézis-kézirat kapcsán az írószekciónk tagsága elé akartam vinni, s két egymás után következő plenáris összejövetel előtt közöltem Duba és Tőzsér választmányi tagokkal, hogy a vitában ezzel lépek fel. Azonban mindkét esetben olyan hosszadalmas és utólag meddőnek bizonyult ügyeket tárgyaltunk (a kormány- és a pártszervekhez küldendő beadványokat a kisebbségi jogrendezés és a tudományos életünk korszerűsítése érdekében), hogy mire a vitára sor kerülhetett volna, 7-8 ember maradt a helyszínen. Nem sokkal aztán jöttek a forradalmi változások, amelyek mellett a kisebb jelentőségű kérdések háttérbe szorultak, s a szekciónkban hamarosan az önálló magyar írószövetség megalakítása vált fő problémává. Az Irodalmi Szemlé ben kezdődő vitába való bekapcsolódásom tehát természetes volt, de most már sajnálom a túlságosan kemény hangütést, melyet mellesleg Fónodnak az a szemérmetlenül álszent kijelentése váltott ki belőlem, hogy ő mindenkor kényesen ügyelt arra, hogy valakit is elhallgasson vagy kisajátítson. Mostani vitairatában is vannak ilyen megbotránkoztató kijelentések. Még az ötvenes évek szigorúan kötelező marxista citatológiája idején sem volt nálunk olyan maximalista idézgető, mint ő, aki szinte az utolsó pillanatokig gyakorolta a hódoló szertartást, s így az 1987-ben megjelent Fábry-könyvében is hemzsegnek a Le- nin-, Gottwald-, és Plevza-idézetek. Ennek ellenére „emelt fővel“ jelenti ki azt, hogy három évtizeden át védte az alkotás tisztességét a pártdiktatúra hatalmasságaival szemben, és nem szolgált „nyomorító hatalmakat“. Kérem őt, gondoljon arra, hogy mit szólt volna Fábry Zoltán a szolgai, „ministránsi“ Plevza-idéze- tekhez. Legképtelenebb vádját egy állítólagos kollégájával mondatja ki, aki az ő „1983-as kényszer-alkotószabadsága“ idején ilyen kijelentést tett volna neki: „Ezek téged megesznek.“ A többes számú mutató névmás minden bizonnyal rám vonatkozik, de nem tudom, hogy a kannibalizmusi elszántságomban Csanda Sándor lett volna-e a társam vagy Duba és Fazekas. A társ/társak bizonytalansága miatt tehát csak a magam nevében beszélek: ha az a bizonyos kolléga egyáltalán létezett, akkor nagyon tájékozatlan volt. Nem tudta például azt, hogy én félig proskribált voltam, akinek az érdekében Fonod az állítása szerint 1956 és 1968 után szót emelt; az Új Szóban másfél évtizeden keresztül a nevemet sem lehetett leírni, és a 80-as évek elején a lexikoni főszerkesztésre maga helyett engem ajánló beteg Csandának a párt központi bizottságában azt mondták, hogy Turczel örüljön annak, hogy publikálhat és részt vehet a lexikon összeállításában.
