Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Turczel Lajos: Válasz Fónod Zoltánnak (hozzászólás egy vitához)

Válasz Fonod Zoltánnak

Fonod ugyanabban az időben - kis zökkenőktől eltekintve - politikailag fontos funkciókat töltött be: az Új Szó kulturális rovatának, majd külpolitikai rovatának szerkesztője, a Madách Kiadó vezetője, majd főszerkesztője volt. 1982-83-ban a likvidátor Madách-igazgatóval való szembeszegülése és A vádlott megszólal magyarországi folyóirati megjelentetésében való részvétele miatt a kiadóból távoznia kellett, de Plevza személyében olyan védelmezője volt, hogy csak fölfelé bukhatott: korábbi néhány esethez hasonlóan ő is a filozófiai fakultásra került.

Ilyen emberbe én nemigen kóstolgathattam bele, és - most már a „megevés“ meteforikus jelentésére áttérve: - az ő lehetőségei a Madáchban olyan tágak voltak, hogy 1980 és 1990 között hat könyve jelent meg, az utolsó a hatvanadik születési évfordulóhoz való „összeesküvői“ tisztelgésként.

Fonod minderre azt fogja majd mondani, hogy én akkor harapdostam bele, mikor a pozíciója a Madáchban megingott, és távoznia kellett. Hát ez nem egészen így van, mert már korábban voltak ellentétek köztünk. A Fábry Összes írását a kiadóban én vetettem fel, és egy olyan antológia kiadását is javasoltam, amely három-négy értékesebb régi folyóiratunk anyagából adott volna közös válogatást. Fonod aztán a Fábry-Összest saját magának osztotta ki, pedig Csanda Sándor is szívesen részt vett volna a szerkesztésében. A közös folyóirati antológia helyett a már kirívóan anakronisztikus Az Út antológiát ugyancsak ő állította ösz- sze az e feladatra alkalmasabb, tájékozottabb Csanda helyett. Én egyik kiadvány szerkesztésére sem reflektáltam, de erről meg sem lettem kérdezve. Meg kell még említenem azt is, hogy Viliam Plevza könyveinek a Madáchban való kiadását a szerkesztőbizottságban helytelenítettem, hiszen azok profilja nem illett a mi kiadónkhoz, és a szerző számára a Pravda kiadó kapui tárva-nyitva voltak.

A köztem és Fonod közti ellentétek hatása Fónodnál főleg abban mutatkozott meg, hogy az 1983 előtti három könyve (Vallató idő, 1980; Az Út 1931-1936, 1981; Körvonalak, 1982) kéziratainak lektorálására engem nem kért fel, pedig korábban a Madách szerkesztőségében és szerkesztőbizottsági ülésein többször kijelentette, hogy az első korszakunkkal kapcsolatos kéziratokat elsősorban nekem kell adni, mert lelkiismeretesen elkészített, kimerítő véleményezés csak tőlem várható.

Amit a vitairatában az előző kapcsolatunkról mond, az a most tett kiegészítéseimmel együt helytálló. Jó viszonyban voltunk, a Madách kiadóban hosszasan együttmunkálkodtunk. Kedveltem őt és becsültem is, egyrészt azért a rendteremtő munkáért, amit igazgatóként 1968-69 után a szétzilált Madáchban végzett, másrészt azért a bátor magatartásáért, amelyet későbbi főnökével szemben tanúsított. Arról, hogy 1956 és 1968 után szót emelt az érdekemben, nem tudtam, de elhiszem neki, s fordított helyzetben én is azt tettem volna. 1987-88 idején már teljesen megromlott a helyzet köztünk, de akkor is elismeréssel tekintettem arra, ahogy új titkárként az írószekciónk siralmas adminisztrációs ügyeit rendbehozta, s az önálló írószövetség alakításának szervezési munkáit végezte.

Korábbi jó viszonyunk teljes megromlását a kompilációs-plagizációs kísérletei okozták. Az Irodalmi Szemle-béli folytatásos dolgozatára csak a vége felé figyeltem fel, mert azokban a hónapokban az Ének az éjben antológia anyagának kialakításával és a fasiszta Szlovák Állam viszonyait bemutató előszavának megírásával foglalkoztam. Az asztalomon a folyóiratok olvasatlanul rakásokban hever