Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Fónod Zoltán: Helyzet van, feleim! (hozzászólás egy vitához)

Helyzet van, feleim!

mert mások az ÉN szentségénél tartanak! - szintetizáló szándékról szólok. Mellékes számára, hogy a kézirat „ömlesztett“ profilok helyett kereszt- és hosszmetszetben, sőt „skatulyázva“ (irányzatok szerint csoportosítva) megkísérli a két világháború közötti kisebbségi irodalmat - ismeretterjesztő szándékkal! - bemutatni, mégpedig a forrásművek felhasználásával, a kortárs kritika felsorakoztatásával, valamint a saját véleményalkotással. A kézirat 80-90 százaléka eddig már különböző kötetekben, folyóiratokban megjelent, de a „kiszorítósdi“ nagyobb dicsőségére együtt nem jelenhet meg. Ilyen egyszerű az ügy! Most látom, mennyire igaza volt annak a kollégának, aki, midőn (1983-as kényszer-alkotószabadsá- gom idején) megtudta, hogy mire „vetemedtem“, mindössze annyit mondott: „Ezek téged megesznek!“ Ha eddig nem is ettek meg, de jócskán kóstolgatnak.

2. Turczel vádaskodásán végigvonul a vád, hogy a „mérhetetlen mennyiségű forrás“ idézésekor nem rá hivatkozom (ahogy írja: „akkori egyetlen közvetlen“ forrásra), hanem az általa „feltárt" forráshelyekre. Ez a „szerény“ megfogalmazás arra vall, hogy nemcsak a témát tekinti „tabunak“, hanem a forrásokat is. Holott ezek a források, Pozsonyban és Pesten mindenkinek rendlekezésére állnak. (Néhány forrásművet egyébként 1983-ban maga Turczel kölcsönzött!) Hogy a célba- vett Kisebbségi szerepkörben című anyagrészben a 150 lábjegyzetben háromszor fordul elő a neve, azzal magyarázható, hogy - ahogy szokás és illik! - az eredeti forrásokra, idézetekre hivatkozom. Normális esetben az ellenkezője volna szokatlan.

Erősen „sarkító“ kritikusaim (a júniusi számban ketten is) figyelmen kívül hagyják, hogy 1984-ben az Üzenet című (Hét) folytatásos közlés végén háromnegyed oldalnyi a forrásmű-jegyzék, a Tegnapi önismeret című kötetben - az írói portréknak - ugyancsak aforrásművek megadása pótolta a lábjegyzetet és védi ki a plagizáció, kompiláció vádját! így van ez egyébként Csandánál, Aratónál, a hatkötetes (és a pótkötetes) magyar irodalomtörténetnél is, nálam azonban főbenjáró bűnnek számít. Az átdolgozott kéziratban a lábjegyzetek mellett 46 forrásművet és 62 tanulmányt sorakoztatok fel. Ezenkívül az előszóban külön is felsorolom azokat az írókat, kritikusokat (hazaiakat és külföldieket!), akiknek műveit, tanulmányait munkám során irányadónak tekintettem. Az érintett „kirabolt“ szerzőkről ezt írom: „Tájékozódásunkat segítették az úttörő munkát végzett irodalomtörténészeink kutatásai. Turczel Lajos a kisebbségi irodalom és kultúra fejlődésének feltételeit tárta fel (Két kor mezsgyéjén, 1967), Csanda Sándor a felszabadulás után elsőként foglalkozott a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalommal (Első nemzedék, 1968). Szeberényi Zoltán pedig Győry Dezső munkásságát elemezte (A vox humana poétája, 1972)“. (1.: Üzenet, kézirat, 7.1.) Mit lehet még tenni, hogy Turczel ne érezze magát „megraboltnak“???

3. A hangulatkeltéshez, hitelrontáshoz, denunciáláshoz tartozik, hogy a kézirat második változatáról (melynek terjedelméről valótlant állít!) azt írja: ezt a változatot „nem egy ollózáshoz szokott, ollózásra kényszerült újságíró végzi, hanem a Komenský Égyetem nyelvészeti és irodalmi tanszékének tagja: adjunktusa, docense, sőt átmenetileg vezetője is, akinek egyik fő feladata éppen a filológia tisztaságának védelme lenne“. Éltekintve attól, hogy Turczelnak fogalma sincs arról, egy újságíró mikor „ollózik“, a minősítéssel (újságíró) eleve egy alantasabb „kasztba“ sorol, holott ez a „kaszt“, annak egyes képviselői távolról sem