Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Fónod Zoltán: Helyzet van, feleim! (hozzászólás egy vitához)

Fonod Zoltán a napos oldal elkényeztetettjei. Azt pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy 1957-től irodalomkritikával, publicisztikával is foglalkozom. Ha majd most meg­tagadva önmagam (az első körben ezt nem tettem meg!), felveszem ezt a gonosz szándékkal odadobott kesztyűt (anélkül, hogy az „ollózásért“ cserébe az egyete­misták korábbi „tematikus“ szakdolgozatairól szólnék), teszem ezt azért, hogy dokumentáljam, ettől az „elvetemült“ módszertől, a kompilációtól a „mester­művek“-szerzői sem mentesek. Történetesen ők is az említett egyetem docensi, tanszékvezetői stb. státusában „estek bűnbe“. Turczel egyébként bélyegként, megbélyegzésként használja a kompilációt, holott ebben a műfajban (és a rokon szakmákban), de a tudományos kutatás terén is, ezt a kényszert senki sem kerül­heti el. A történelmi események alakulása, a könyvek, versek tartalma, eszmei­sége, költészettani vonatkozásai eleve vonzzák ezeket a „sablonokat“. Egyedül az esszéíró szabadulhat ettől a „nemszeretem“ kísértéstől. Van még egy „megejtő“ és felette tisztességtelen megjegyzése a „vitairat“ szer­zőjének. „Az is érthetetlen - írja hogy a Madách Kiadó ilyen státusú szerzőtől ismételten elfogad összevissza foltozott kéziratokat. Egy közrendű emberrel már az első hasonló kísérlet után nem álltak volna szóba.“ Nem kutatom, mi az, hogy „ilyen státusú“, hisz a szerző eleve becsmérelni kí­ván vele. Legfeljebb azt mondhatom, a kiadó nem „státusok“ szerint foglalkozik a szerzőkkel, hanem a beérkezett kéziratnak kijáró tisztességes elbírálás kötele­ző elve alapján. Jómagam több mint három évtizeden át az alkotás tisztességét védtem a pártdiktatúra hatalmasságaival szemben. És azokat is, akik ellen a haj­szát szervezték. Nem szolgáltam „nyomorító hatalmakat“, ezért emelt fővel áll­hatok a magyar közvélemény előtt. Mi jogosítja fel Turczelt az ilyen kijelenté­sekre? A kora, vagy hogy elfogult gyűlöletében nem tud magán uralkodni?! A „státus“ dologhoz annyit: Turczellal azonos egyetemi, pedagógiai és tudo­mányos végzettséggel, minősítéssel, fokozattal rendelkezem. De ha nem így len­ne, akkor is elvárhatom, hogy a „süvölvényekkel“ szemben is alkalmazhatatlan modor helyett a vitaerkölcs tisztességéhez igazodjék. Igaz, hogy az irodalomtör­ténetet neki kellett volna megírnia, mindenki tőle várta. Előtte Fábrytól! Nem így történt. Jómagam egy kísérletet tettem. Ezt bárki, bármikor megteheti, hisz minden kísérlet előtt nyitva az út. Függetlenül attól, hogy ezt tűri-e a konkurren- cia! Olyan módszert használtam, amilyet a „szakma“ művel. És ha 1984-ben sé­relmesnek tartotta az Irodalmi Szemlében közölt sorozatot, vagy 1986-ban irritál­ta mindaz, ami a Tegnapi önismeret című kötetben megjelent (a kötetet mellesleg Madách-díjjal tüntették ki!), módja volt arra, hogy igazának, vélt igazának han­got adjon, elégtételt szerezzen, akár törvényes úton is. Engem ebben a „hajcihőben“ az vigasztal, hogy az olvasóknak lehetőségük van arra, hogy a köteteim anyagát, írói profiljait összehasonlítsák bármelyik szó­ban forgó művel. Feltételezem, kevesebb okuk lesz a gyanakvásra, mint azok­nak, akik most „minősítettek“. 4. Jellemző a vitaerkölcsre, hogy Turczel a tőlem közölt szemelvényeket-mi­nősíthetetlen módon - egy a nyilvánosság előtt ismeretlen, ezért ellenőrizhetet­len, kiadásra nem került kéziratból vette. Ezeket a szemelvényeket egyértelmű­en a tendenciózusság, a manipulálás, a kihagyásos módszer jellemzi. Azt idézi, amire neki „szüksége“ van!

Next

/
Thumbnails
Contents