Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Kulcsár Ferenc: Imádságok V. (esszé)

Kulcsár Ferenc

egy „szupersztár“, mint a legnagyobb és legrejtélyesebb csillag „a világegyetemet jelentő deszkán“, vagyis kétértelműen: úgy tesz, mintha. ír, mindazonáltal mégsem. Cselekvés és tétlenség között fénylik. Igen és nem között mosolyog. Igenje elnyeli nemjét, és nemje elnyeli igenjét, hogy halálunkig fénye és mosolya „em- ber-telen“ titkához kössön bennünket.

Mert mit is tesz ő?

ír: a gyermek Jézus, ahogyan ember gyermekéhez illik, porba ír madarat, de mégsem, mert utolsó ujjvonása után írása eleven madárként elrepül.

Aztán még egyszer ír: a férfi Jézus „szent lábával“ a vízre „öröklétet“, melynek képtelen ember-telensége láttán Péter apostol a rémülettől és emberi féltése okán kis híján vízbe fullad.

Persze Jézus megmenti a balgát.

Igen, a Fiúisten kétszer írt, egyszer porba, egyszer víz hátára: mindenki helyett, és mindenkiért. Amint az Atya, akinek Lelke rajta nyugszik, elvárta tőle.

Mi csak egyszer írunk, habár egy életen át, és szintén az Úr óhaja szerint: mindenki helyett, és mindenkiért.

De mikor fogunk úgy írni, mint Jézus? Mikor „öltözzük fel őt“?

Novella. Ó, szklerózis, ki nem engedsz emlékezni arra, akik leszünk!

Szerencsétlenségek. „És könny helyett az arcokon ráncok, csorog alá, csorog az üres árok“ - ez jut eszembe, a drága Pilinszky csontig fájó látomása az emberről, akit elhagyott a szeretet, mert elhagyta a szeretetet. Sírásban fürödve nézem dadogó ajkaitokat, és imádkozom értetek, ti elhagyók és ezért elhagyottak. Mi történik itt, mi történül és mi gondolódik velünk, kérdem megrettenve, mily képtelenség akarja és teszi műveit, hogy nincsen szavunk a valóság világára, a szeretet világosságára.

Nem, nem tudjuk „nevét az árvaságnak“, innen vakmerő és embertelen kihívásaink - éppen az árvasággal szemben. S mikor elérjük, mikor vak gödrében görnyedünk, könnytelen rémületünk és vértelen ajkunk dadogása a válaszunk. És szitok és átok.

Nézlek benneteket, ültök a színes dobozban, s dadogtok. Nincs egyetlen szavatok a szeretetre, szívetek be van pecsételve. Szitok száll belőletek, átok van ajkaitokon. Elhagyottak, árvák és szeretetlenek vagytok, mondjátok, de nem tudjátok okát mondani. Holott bennetek van, tátongó lelketekben, bepecsételt szívetekben fuldoklik az ok: szeretetlenségetek a ti szeretetlenségetek. Az önszeretet és önimádat „vad angyalcsordái“ vijjongnak pusztaságotok sívó homokjában, s e parázna lárma betömi fületek, hogy ne halljátok a másik ember hívását, a világ szeretetre indító szavát.

Igen, milliárd ágú töviskoszorú a csillagegyetem.

Novella. Boldogok, akik nem látnak és hisznek - tárta ki a világegyetemet Jézus, hogy bebocsásson minket a káprázatba.

Farnbauer Gábornak. Alig várod, hogy ne legyen vége.

De vajon miért?