Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Kulcsár Ferenc: Imádságok V. (esszé)
Imádságok V. Természetesen azért, hogy a végére járhass! Hogy legyen időd elkezdődni. Novella. Kinek a stílusa az Ember? Ami nem volt, de van, s újra nem lesz: az istentelenség stílus-e? Stílus-e Isten? Versről, hiúságról. Ha igaz, hogy a vers Isten megszólalása bennünk, s ő maga, Isten kezdi írni első sorát, hogy általunk folytatódjék, akkor a vers legvégső lényege szerint a világ hiúságának visszavétele. Az a „keskeny út“, melyre az emberi lelkek hívatnak, hogy elteljenek élettel: az élet „mézével“ és „tejével“ - a világ erős, mert életmegtartó forrásaival. A vers a kenyér „bonyolult egyszerűsége“: föld, napfény és eső; olyan telítettség, szépség és jóság olyan szimbiózisa, összefonódva-ölelkezése, melyet a hiúság nem képes szétszakítani. Annak ellenére sem, hogy ő a világ nagyobbik része, s mint ilyen örökké kísért: siserehadá- val benépesíti a „széles utat“, hogy kitörölje az életből az igazi szépséget és az igazi jóságot, egyszóval, hogy elvegye a világ versét. Miért nem számíthat sikerre? Egyszerűen azért, mert a hiúság cifra nyomorúság, lélekvakság, arany göncökbe bújtatott üresség, pénzzel kitapétázott Éden. A „felszín fecsegése“ - jobb esetben. De ennél „több“ is, ha gonoszsággal és hazugsággal szövetkezik, s fegyvert visel: mert akkor szobor állíttatik neki, és ő akar vers lenni, azt akarja, hogy a vers belőle és benne gyökerezzen, hogy ő legyen az írás, mivel „fejének látásai megháborítják őt“. Igen, akként, mint a Nabukodonozorét, aki megépítteté hiúságának hatvan sing magas állóképét, melynek „feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből valának“ népek lebomlására és imádatára. Persze, még így is hiábavalóság ez, mert a „hiúság vásárán“ minden elbukik. Igen, akként, mint Nabu- kodonozor is, aki hiúsága miatt „hét ideig való baromi oktalanságra vettetett“ az emberek világából, hogy „mezei barmokkal legyen lakozása, és füvet egyen, mint az ökrök (...) mígnem szőre megnő, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madarakéi“. Igen, mint Sztálin, Ceausescu, Kim Ir-Szen és társaik. Látszólag messze kerültem a verstől, de mivel azt mondtam, hogy a vers legvégső lényege szerint a világ hiúságának visszavétele, így a vers a hiúság szobrainak a ledöntése is. Igen, a vers a szépségnek, az Életnek az az örök lüktetése, vég nélkül hullámzó imája, amely a hiúság szánandó, üres, hideg és cifra nyomorát állandó egyidejűséggel megszüntetni igyekszik. S mindig ő az erősebb. Még egy szót a fájdalmas paradoxonról: nincsen szomorúbb jelensége a szellem világának, mint az, amikor olyan „versekkel“ találkozunk, amelyben nem az élet szépsége és jósága izzik, hanem - a „költő“ hiúsága! Novella. Nincs a hiúságnak olyan aranybilije, amelyben az ürülék mézzé válna. A hiány szépsége. Valójában minden emberi (esztétikai és etikai) érték a hiány
