Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Csanda Gábor: Póklábak - pók nélkül (kritika)
Póklábak - pók nélkül móniáé, az egyensúlyé. A súlypontok elhelyezése „fizikailag“ is nyugalmat, a mozdulatlanságot, az egyensúlyt szolgálja. A vers alaphangulata és kategorikus állítás-sorozata bennem leginkább Zbigniew Herbert Kavics c. versének sorait asszociálja: „nem riaszt nem ébreszt vágyakat“. A kötet alapjában véve két részre bontható, az egyikbe az olyan verseket sorolnám, melyek az egyensúly elvesztését példázzák (Szétcincált ének idején; Hajnali pókhálók; Hetero/a; El- szenderülsz a majomringatón... stb.), a másik csoportot az olyan versek alkotják, melyek a harmónia meglelésé- ről tanúskodnak (Romantikus fonalak; Ha; Uraim egy kis félreértés...; A hangya kalandja; Például egy ilyen juhászmajális...; Lemezelemzések stb.). Persze a felosztások és a besorolások lehetősége számtalan lehet. A forma és a tartalom síkján például szintén nagyon sok elemzés- és okfejtés-lehetőség jöhet számba. A tartalom és a forma egységének iskolapéldája lehetne pl. a Lemezelemzések c. vers, ugyanakkor a kötetben szép számmal fellelhető ugyanennek a fordítottja, ill. az egység hiánya is - egyrészt mint tudatos szerzői „eljárás“ (itt elsősorban a nem is túl eredeti, nem is nagyon jó és nem is igazán versre, a kötetet záró ciklusra, a Keth feu da(l)lista r(e)allys- ta trans scriptióra gondolok), másrészt mint az esetlegesség vagy az odave- tettség következménye. Megint más kategóriába sorolnám az olyan verseket, melyek művészi megvalósításukkal a mai költészet élvonalába sorolnák a szerzőt, ha több volna belőlük. Ilyen ritka remekműnek tartom a Ha szabad így mondani címűt, mely mindazt tartalmazza, amit a bettesi megjelenítéstől és életérzés-ábrázolástól az olvasó méltán elvár. Ehhez a vershez mérten a még oly sikerültek és „bettesesek“ is csak középszerűeknek tűnnek, mint a Romantikus fonalak; Uraim egy kis félreértés...: A hangya kalandja; Századfordulós nosztalgiák; A 129. szonett vége; Mire eszmélünk. A versek közül - megint más megközelítésből - kiemelkedik a címadó verssel nem csak ars poeticailag rokon A vers épülete előtt című. Példaverse is lehetne annak, amit írásom bevezetőjében állítottam költőnk létállapotáról. ízig-vérig Bettes-vers, egyebek közt ilyen sorokkal: „a vers / épülete előtt a költő »tyeplákiban« ugrál (...) idegeink ugrókötelével a vers épülete előtt“. Nyilvánvaló persze - ezt itt kell megjegyeznem -, hogy Bettes nem (ő sem) a „szobájából“ él, mint ahogy ezt ennek a versnek az alcíme sugallja, s az is, hogy alkatából eredően a mindennapok gondja-baja is éppúgy emészti, mint a lélek és a létezés gondjai - ez meg általában egy és ugyanaz. Az idegesség ebben az esetben is szindróma. Az ének ugyanis eredendően nem szétcincált. Azzá mifelénk csak a közelmúlt tette. A vers-testüket elhagyott, rángatózó vers-lábak ezt az ópiumos abszurd helyzetet példázzák. A pók lábai így hitelesek. (Kérdés: az őshelyzetben miként viselkednének ezek a póklábak - a pókon? És végül: ha „minden egy“, akkor mi a pók neve?) Az egyik idő - a szétcincált éneké- véget ért. Csak remélhetem, hogy Bettes az új időkben átmenti verseiben mindazt, ami harmadik kötetét is jellemzi: egyedülállóan eredeti, „bet- tespistás“ hangvételét és életszemléletét.
