Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Grendel Ágota: Ha az élet beszélni tudna... (Emlékezés Ottlik Gézára)
Ha az élet beszélni tudna... OTTLIK GÉZA (1912 - 1990) Két könyv közül kellett választanom - egyre futotta a zsebpénzemből -, az Iskola a határon volt szimpatikusabb. Gyerekekről szól, véltem, biztosan jó lesz. Véletlen volt, hogy ezt szerettem meg, hogy éppen ez volt az a könyv, amit meglátni és megszeretni stb.? Akkor valószínűleg ezt gondoltam volna. Azóta tudom, hogy semmi sem véletlen, vagy minden véletlen. Amúgy minden összefügg. Húsz éve olvastam először, azóta Ottlik Géza könyve a bibliám. Ennek a könyvnek a révén vált előttem világossá, milyen az élet, hogy mi fontos az életben, s mi az, ami mellett zsebre tett kézzel, fütyörészve elmehetünk (ha tudunk). Nem azt ismertem föl, hogy körülbelül milyen, meg hogy ilyen is meg olyan is, arról számtalan regény, novella szól, de - szerintem - ilyen pontosan kevesen látták, láttatták. Arra gondoltam, egyszer írok róla, de minél többször beleolvastam, vagy minél, többször elolvastam, annál határozottabban éreztem, nem lehet róla írni; minden mondatnak, szónak pontosan meghatározott helye van, amit már csak túlmagyarázni lehet, szövegkörnyezetéből kiemelni, elemezgetni majdnem olyan képtelenség, mint mondjuk kiállítani a város főterére egy hegedűst, hogy egy szál hangszerével játssza el Beethoven IX. szimfóniáját, zenekari hangzásban. Lehet, hogy az élet valóban sorsszimfónia; de az is lehet, hogy sokkal jobban hasonlítható egy pókhálóhoz; sőt, egy abszolút precízen megépített kártyavárhoz, amelyet nem lehet tankokkal, nehézágyúkkal lerombolni, de egy elegáns pöccintésre összedől. (A nehézágyúk, tankok meglehetősen otrombák lennének až ilyen finom építménnyel szemben.) Ha az élet beszélni tudna - Ottlikot idézné, de lehet, hogy már nem mondaná, elefes, hanem azt, ezer kartács és bomba, vagy azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, vagy valami hasonló könnyed zsörtölődést mormogna a foga közt, amit nem is lehetne hallani, de egy tiszthelyettes, mondjuk Schulze mégis megérezné, hogy valamiféle, a rendszabályokkal ellenkező esettel áll szemben, mintha valaki lecsapta volna a „lekent“ zsíros kenyerét; megsejtené, hogy valakik félszavakból is értik egymást, és ez a hatalom, no meg a hatalmaskodók szemében főbűn, így hát az élet is jobban teszi, ha a Medvére hallgat, és megtanulja, hogyan kell jókedvűen, élvezettel csuklózni a legsűrűbb ködben, amikor pedig igazán nem kötelező. Amikor Ottlik Géza meghalt, Pilinszky János halála jutott eszembe, s az, most aztán sorra írják a dicshimnuszoknak is beillő, enyhén meakulpázó nekrológokat (lásd pl.: milyen nagy író volt, milyen kár, hogy életében nem becsülték, milyen remekműveket hagyott hátra az utókornak - és mellesleg novellákat, esszéket, eszmefuttatásokat, kisregényeket - stb.), szalagcímben hozzák a magyar olvasók tudomására halálát, ahogy azt mondjuk Amerikában tették volna, ha történetesen ott élt volna. De egy regény a magyar iro