Irodalmi Szemle, 1991

1991/10 - N. Tóth Anikó: „A szenvedélyes érdekeltség drámája” (Mészöly Miklós: Saulus)

„A szenvedélyes érdekeltség drámája“

a fény. A másik előrejelzés a Jehu-féle történetben olvasható: Jehu új tisztulási szertartást talált ki (talán az új hit szellemében): harminc napos böjtöt tartott, miközben nyitott szemmel feküdt a napon, hogy átjárja vérét, és mindent kipusztítson belőle, ami másokat megfertőzhet - Saulus is a fény hatására tisztul meg.

„... a fény is csak takarás. Az igazi tét, amit a létezés leckéül felad, hogy személyessé tegyük a személytelent; a takarást nyitottsággá.“23 A Saulusban először Jójada nyúlás kalandjában jelentkezik ez először: „Holdas éjszaka volt, majdnem fehér ... A felhőtlen ég, a holdfény még a sötétségnél is láthatatlanabbá tette a szél tombolását...“24 Másodszor pedig kétségbeesett kérdésekként az utolsó részben: „A napfény csődje! Mit várhatunk még? A fény is csak takarás? Nincs rés, nincs utolsó ablak?“25

Aki a regényben árnyékban van, azt látjuk élesebben, számunkra az a fontosabb. A történet elején a vak koldus a fényben áll (a tűző nap és vaksága előre- jelzik Saulus sorsát), Saulus pedig a falárnyékból kétkedve figyeli. Üldözésük során az egyik városban a hold két párhuzamos csíkra osztotta a szűk utcát; üldöző társaival vigyáz, ki ne lépjenek a sötétből. Istefanos viszont a lombok árnyékában marad. Rabbi Abjatárnál Saulus a szoba félhomályában áll, Rabbi Abjatár alakja viszont erős fényt kap a tetőrésen át.

Az utolsó részben tárul ki a „fény is csak takarás“ titka: Saulus megvakul a tűző napfényben, vaksága (tehét a fény) eltakarja a világot, így befelé néz, és a takarás védettségében jön rá, hogy másképp kell cselekednie. Újra látni már az üldözöttek szemével fog, tekintetét nem szűkre szabott rés irányítja, hanem a nyitottabb látóhatár.

A tűző napnak megfelelő szín a fehér („A fényszín-fehér: maximális hasonlat; nem hiány és nem függőség eredménye, hanem ok és okozat együtt - olyan összetettség, ami folyamatosan és egyidejűleg célban van és cél felé halad.“26) A másik domináns szín a piros, vörös. (Fehér a Vicus Rectus és az utak általában, fehérek a poklosok viskói, néhányuk teste, fehér a táplálék író, Támár nyaka fölfehérlik, fehérlenek a damaszkuszi úton talált csontok és az ekkor már zarándokká vált üldözők köpenyei. Vörös fűféléket látnak útjuk során - az első és utolsó részben -, ez tehát kapocs; vörös a Vörös Torony, ahol Támárral megismerkedik; szégyenében Saulus elvörösödik Rabbi Abjatár előtt; egy vörhenyes férfi kémkedik utána; piros pántlikával üzen Támárnak és Bénájának, hogy útjáról visszatér; Damaszkusz felé este a tűz fényében vörösek a sziklák.) A vörös mindig valami figyelmeztető jelzés, a fehér pedig a tisztaság és ártatlanság színe. A regényben a fehér gyakrabban jelentkezik, ezzel is kifejezésre jut Saulus „tisztulási folyamata“ (a csecsemőt fehér gyolcsba tekerik - újjászületés!).

Rímelő motívumok. Mint a mészölyi „regény-trilógia“ másik két része: Az atléta halála és a Film, úgy a Saulus is visszatérő, egymásra rímelő motívumok rácsára feszül föl. Ezek a motívumok egymást magyarázzák, erősítik, előreutalnak, visszajelzéseket küldenek. Pl. egy család összetartozását, rítusát egyetlen mondatba sűrítve fogalmazza meg két különböző helyen: Abela úgy viszi gyermekét a karján, mint valami ünnepi tálat, s Jójada is ugyanígy tesz feleségével, Abdával.

A rajzó bogarak visszatérő jelképek, háromszor jelentkeznek. A regény elején a marhahajcsárok körül repkednek. Itt Saulus kétkedését, bizalmatlanságát jel