Irodalmi Szemle, 1991

1991/10 - N. Tóth Anikó: „A szenvedélyes érdekeltség drámája” (Mészöly Miklós: Saulus)

N. Tóth Anikó

képezhetik (nem hiszi el a hajcsároknak, hogy nem látták a tisztátalan állatot, a rókát). Másodszor egyik álomfoszlányában jelentkeznek a kemény hátú bogarak Támár malacai fölött. Ez a jelenség megelőlegezi és megerősíti a vörös-feke- te tüskés bokrokkal együtt a bűnt (vétkezik Támárral), az utolsó részben pedig a bogár rögeszme-volta bizonyosodik be, hiszen szövegszerűen is így jelenik meg: „Aztán már egy bogár csak, mint valami elszabadult rögeszme.“27

Fontos gondolatrím a kívülvaló ember motívuma. Saulus álomleírásában találkozunk vele először, amolyan álomfigurának gondolhatjuk. Később a Jehu-féle történetben fordul elő újra, s itt már az a gyanúnk támadt, hogy a kívülvaló ember azonos lehet Jézussal (hiszen Jézus a világon kívül-felül van gondolataival, képességeivel, mégis emberi alakban). Ezt a gyanút erősíti, hogy Saulus időjelölése szerint Jehu Jézus elfogatása előtt egy évvel kereste a kívülvaló embert, s ennek a leírásnak a közelében van a zarándokszállás jelenete, ahol szintén fölmerül a próféta, a király fogalma, valamint az is, hogy Jehu nem vállalta a magasabb rendőri beosztást gyógyulása után. (Az is lehet, hogy Jézus gyógyította meg őt a leprától.)

A vak koldus „vezeti“ Saulust. Mindjárt a regény elején találkozunk vele, bennünket is vezet. Saulus a koldus kiejtéséből úgy ítéli meg, hogy szülőföldjéről való, tehát gyermekkorát idézi fel. Ez összetartozásukat fejezi ki, és megelőlegezi későbbi sorstársságukat is: Saulus szintén megvakul, még ha átmenetileg is.

A vak koldus a regény harmadik harmadában lép újra színre; akkor Saulus elmondja róla, hogy szülővárosában találkozott vele (tehát valamiféle párhuzam: a vak koldus vagy eszébe juttatja gyerekkora helyszínét, vagy éppen gyerekkora színterén találkozik vele; a gyermekkor a tisztaság asszociációs udvara, sokszoros említése előrejelezheti a tisztulási folyamatot). Ismerősen idegenként viselkedik, paradox módon vezetteti magát a vakkal, miközben az elmeséli látása elvesztésének történetét: pásztorkodás közben egy anyajuhot keresve a tűző nap vette el szeme világát; a történet példázat Lukács evangéliumából, melynek tanulsága, következtetése: „Mondom néktek, hogy ily módon nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, hogynem kilenczvenkilencz igaz emberen, a kinek nincs szüksége megtérésre.“ (Lukács 15.7.) Azaz előrevetíti Saulus megvakulá- sának és megtérésének eseményeit. A vak koldussal való jelenet még inkább elmélyül, hiszen az Istefanosszal való találkozásakor szerzünk tudomást róla. Az anyajuh megkerül, mert a pásztort szeretete vezérelte; így Istefanos segítségével Saulus is „megkerül“.

Az „ani hu“ - én vagyok - két szálon fordul elő a regény szövegében. Először Jézus vallomásában, mely Saulushoz közvetett úton jut el; annak ellenére, hogy jelen van a peren, nem hallja jól, így Rabbi Abjatártól kell megkérdeznie. Itt is az azonosítás holdudvarába lépünk (én vagyok). A másik „ani hu“ a római százados szolgájának szájából hangzik el, aki viccnek szánja, Tohu szórakoztatására. Tohu indulata, mellyel Saulusnak elmondja a jelenetet, mintha arra utalna, hogy ez a szó szent, bűn más célra használni, mert Jézussal kapcsolatos.

Az arányok emlegetése is nagyon fontos és visszatérő. Saulus érzékenyen megfigyeli: amint egy zarándokcsoport leereszkedik egy lépcsős közbe, úgy tűnik, egyre kisebbé, alacsonyabbá nyomorodnak az emberek felülről nézve. „Mire leérnek a lépcső aljára, olyan hiszékenyek és tudatlanok lesznek, mint a gyermek.