Irodalmi Szemle, 1991

1991/10 - N. Tóth Anikó: „A szenvedélyes érdekeltség drámája” (Mészöly Miklós: Saulus)

N. Tóth Anikó

Hogy aztán sztorit“ keresve ismét meghökkenjen, hiszen a Saulusnak nincs látványosan fordulatos, cselekményesen lezúduló története; itt az öneszmélés lassú vize mossa a lélek partjait. Az olvasó tanúja lehet, hogy egy ember hosszú ideig vallott értékrendje hogyan vált át egy teljesen ellentétesbe. Saulus évekig vérszomjas keresztényüldöző, mígnem Damaszkusz felé tartva látomása támad, melytől vezéreltetve az üldözöttek oldalára áll. Az Újszövetség képes beszéde a pálfordulást egyetlen mondatba, időszeletbe sűríti, Mészöly pedig folyamatában próbálja tetten érni, nem a cselekedetek, hanem az önreflexió szintjén. A megtérést vagy másodszor születést - ahogy a cím sugallja- már nem „meséli“, Damaszkuszba nem kíséri el hősét, a Saulusból Paulussá válást (azaz Pál apostollá alakulást) csak sejteti, az olvasói tudat gondolatmunkájára bízza a továbbiakat.

Ki ez a főhős? A regényszövegen kívüli információk (Újszövetség; bibliai nevek, fogalmak; Szörényi Andor: A Biblia világa6) alapján Benjámin törzséből származó zsidó, római polgár (ezt a polgárjogot apjától örökölte, s később nagy hasznát vette missziós útjain). Kettős nevet viselt, egy zsidót: Saul, és egy görögrómait: Pál (Paulus = a kicsi, alacsony, sekély). Ez általános szokás volt a diaszpórában élő zsidóknál, hogy érintkezhessenek a pogányokkal. Eredeti mestersége a sátorkészítés volt (Mészöly regényében sátorban lakik!), majd a jeruzsá- lemi templomi nagytanács ügynöke, „rendőre“, a kereszténység elszánt, véreskezű üldözője. Talán ezzel a lázas tevékenységgel, a terrorral a rajongva tisztelt Törvénnyel szemben fel-felmerülő kétségeit (hiszen ez a Törvény már-már be- tarthatatlanul szigorú volt) akarta elhallgattatni lelkében. Szent István vértanú megkövezése után Damaszkusz felé tartva látomása támad, melynek hatására megtér, s több missziós útja során terjeszti új hitét. Valószínűleg mártírhalált halt Rómában. Az Újszövetségben tizenhárom levél őrzi emlékét.

Milyen ember ez a Saulus a regény „belső információi“ alapján? Külsejét illetően a szöveg szűkszavú; önkéntelen összehasonlításokból értesülünk arról, hogy elég gyenge testű, s kicsit púpos is (Jójada gladiátor-alakjához képest), szakálla gyér, kopaszodik (a fiatal törvénymagyarázóhoz, Istefanoshoz viszonyítva). Életkora 32 év (közel a „krisztusi korhoz“ tehát). Belső tulajdonságai közül szakadatlan önátvilágítása, befelé forduló önmegfigyelése, egyfajta beleélőkészsé- ge, valamint kifelé irányuló kötelesség- és hivatástudata, „elvhűsége“ (egy eszméhez ragaszkodása), következetessége, törvénytisztelete, a Törvény értelmében vett tisztasága, szigora tűnik ki. Ezt az önreflexió súgta jellemzést a többi szereplőtől érkező visszajelzések árnyalják: a templomi nagytanács szívósságáért és értelméért becsüli, Rabbi Abjatár megbízik benne, társai tisztaságáért, szigoráért, következetességéért tisztelik. Nővére (vérségi okok miatt) és nővére kisfia szeretik, Jójada (a sógora) viszont árulónak tartja (lehet, ő a másik, az üldözött oldalon áll, de lehet az is, hogy a Törvény elleni kihágások ilyen szigorú megtorlását gondolja túlkapásnak). Ahogy fokozatosan a másik értékrend bomlik ki Saulusban, úgy alakult át a többi szereplő hozzá fűződő viszonya: a templomi tanács (Séjáék) bizalma megrendül, „rendőrtársai“ tisztelete szeretetbe vált át (ezért is kísérik el Damaszkuszba), Jójada elnézőbb, a házigazda Tohu is inkább szereti már, mint tiszteli, Támár pedig hallgatásával és felajánlkozásával fejezi ki szeretetét, szerelmét.