Irodalmi Szemle, 1991

1991/9 - Monoszlóy Dezső: A regény idejéről (kisesszé)

A regény idejéről

tett sejtés, nem saját élményünk vallomása. A kedd után jön a szerda, az egyforma hosszú napok és évek láncolatával sem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy azt a nagyrealizmus hívei gondolták. Ehhez az irodalmi esthez például - mondtam - három időegységet hoztam magammal, a saját jelenidejűségemet, ahol a külső és belső idő paralel fut egymással, de idehoztam egész múltamat is, amiből azonban egyes emlékek hirtelen kiterjeszkedtek, órák-percek évnyi hosszúra nyúltak, más évek, hónapok elkorcsosultak, s elhoztam jövőhöz kötődő elvárásomat, vagyis azt, hogy ennek az irodalmi estnek is vége lesz, s még mindig mocorognak bennem évekhez, napokhoz fűződő tervek, amelyeknek sorrendje már nem olyan lineárisan halad, mint ahogy azt a jelenidejűség elrendezné. Minderről persze bőbeszédűbben, s talán találékonyabban szóltam akkor, egy bizonyos, a kérdező öregurat sikerült meggyőznöm. Különösen az én meghalok és az én megszületek elmondhatatlanságának a misztériuma ragadta meg. Igaza van - állapította meg -, aminek az ember sem az elejét, sem a végét nem tudja, arról ne fecsegjen könnyelműen.

Ez a sikerélménynek is nevezhető, lekurtított visszaemlékezés tulajdonképpen magába foglalja a korszerű regény etikáját és metafizikáját is, jóllehet némelyek azzal az okvetlenkedő kérdéssel érvelhetnek, jelen idő nincs, hiszen a tudomásul vett külső valóság a múlt territóriuma. Erre csak azt felelhetem, az írónak mégis szüksége van a fiktív jelenre, a múlt hangulatának zsákmányulvételéhez hasznosabb eszközzel nem rendelkezik. Hiszen éppen ő az, akinek azt az ellentmondást kell legyőznie, hogy bár a „volt“-ra építkezik, az emlékre döbbenés a jelen idő cselekedete. Igenis, a jelent kell birtokba vennie, mert ismétlem, az ún. nagyrealizmus képviselői nagyon is leegyszerűsítették a feladatukat, amikor azzal áltatták az olvasót, hogy az élet végigmesélhető, méghozzá egy minden pillanatban más- és másidejűséggel megáldott élet, amelynek időelemeivel természetesen azonos léptékkel nem lehet gazdálkodni. A jelen idő a legteljesebb. Benne van a sajátidejűségen kívül a múlt emléke és a jövő elvárása. Rendelkezik egy jelen idővel, amelyben a felidézett élmény hangsúlyossága a belső időt megnyújtja vagy megkurtítja a külső idővel szemben. A múlt feltámasztása tehát csak akkor sikeres, ha úgy mutatkozik meg előttünk, mintha ugyanazokkal a perspektívákkal rendelkezne, mint a jelen idő. Vagyis a múlt teljességéhez hozzá tartozik egy jelen időből odakölcsönzött lényegiség. Miért fontos ennek a többminőségű időnek a tudomásulvétele? Mert gondolkozásunk mechanikájának ő az elsőrendű technikusa, ő forgatja a belső látvány és a külső valóság fogaskerekeit, ő segít át az idő zátonyán, hiszen hátra van még a saját magunkon és a térbeliség akadályain való sikeres továbbjutás. Hogy az én akadálya mit jelent, Kafka is tudta, amikor kijelentette: Semmi sem hiányzik, csak én magam. Persze ez, ebben az összefüggésben fából vaskarikának hangzik, mert ami nincsen, hogyan képezhet akadályt. Ám már ennyi eltűnődés is meghökkenésre kényszeríti a fantáziát. Előbb-utóbb kiderül, a semmi zátonyán is lehet gubbasztani. Hasonló erőfeszítés elé állít a térbeliség fogalma. Két letakart lépés között áthidalhatatlan távolság feszül, márpedig ha az élményt fel akarjuk mutatni, időbeliségbe és térbeliségbe kell öltöztetni. Tapasztalatom szerint ennek a feladatnak a megoldásához az írónak speciális mérőeszközökkel kell közelítenie. Ha ugyanis az idő és tér longitu dója. kiterjedése túlságosan meghatározott, nem marad elég rugalmasság a han