Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Haraszti Mária: „Csakis a megszenvedett szónak van hatalma” Vendégünk: Tamás Menyhért
„Csakis a megszenvedett szónak van hatalma“ Vendégünk: Tamás Menyhért Tamás Menyhért első prózakötetének, a Vigyázó madárnév. a híre hamar elért hozzánk. Akiket megkapott nyelvének tömör képisége, híveiül szegődtek, várva, keresve az újabb köteteket. A Vigyázó madár fülszövegéből nem sokat tudhattunk meg az íróról: „Tamás Menyhért 1940-ben született Hadikfalván; 1944-ben került családjával együtt Magyarországra. Eddig leginkább verseivel találkozhatott az olvasó, kötetei, a Szövetségben a fákkal (1974), a Küszöbök (1978), a Messzülő ég (1980) után azonban lírai hangvételű kisregényével hívta fel magára a figyelmet.“ A Vigyázó madár után jött a Holtág, az Esőrácsok, majd a Mérleges idő. Kiváncsiak lettünk az alkotójukra is. A Mérleges idő megjelnése óta várjuk Tamás Menyhértet. Jött az Előcsend, jött a Balbina - Tamás Menyhért csak nem jött. Aztán végre mégiscsak üdvözölhettük őt körünkben... Az idén júliusban tölti be ötvenedik esztendejét. Ebből az alkalomból készült vele az alábbi beszélgetés.- Tamás Menyhért prózájából is kitetszik költő volta. A Vigyázó madár kapcsán így vall erről: ..Regényhőseim nyolc éve késnek. Nyolc éve, akárcsak én. Pedig ma is prózát akartam írni, prózát akartam ma is. Végül is ez maradt, ez a se nem vers, se nem próza - vesztegelt (utóbbi verseimben) készülődésem a két műfaj halárán. Végül is, az öszvér mű helyett megszületett ez a prózai költemény-próza (legalábbis én annak szántam). ez az élőbeszédig, az élőbeszéd mélységéig-magaslatáig merülő lírai regény - lefelé szoruló füstjében apám (háttérben a család, a bukovinai székelység) kálváriás életének krónikája..." Mi vezette el a kimondásig, a versig - és miért lett kevés a vers? 0 Éppen az imént említett kálváriás élet megörökítése. Hogy - a holnap okulására - az a megszenvedett idő ne merüljön feledésbe, továbbélői eligazodjanak öröklött világukban, magyarázatot leljenek viseltes állapotukra, minden változásra összerezzenő félelmeikre, szorongásaikra. Az egyes stációk megelevenítésére, érzelmi hullámoztatására a vers kínálkozott a legalkalmasabb formának. A krónika, öntörvényűén, epikus mederbe terelte ezeket a verseket. Az újabb és újabb tényanyagok halmozódása ezt a medret szélesebb sodrásig duzzasztotta. No, nem az árteres áradásig, csupán a lírával szegélyezett keskeny folyóig; a kisregényig. Azt is megpróbáltam megszokott irányától eltéríteni. Mert bevallom, hagyományos prózát nem tudok írni, és nem is akarok. Én - a fenti idézetből kitetszően - egyfajta prózai költemény-prózát művelek. Tudatos ötvözéssel, sok esetben - daktilusok becsúsztatásával - a legprózaibb soraimnak is költői lejtést adok. Miért éppen daktilusokat? Mert a szabadversekben - mint klasszikus alaksejtelmek - a leggyakrabban visszaköszönő metrumok. Mielőtt regénybe fogtam, természetszerűen körülnéztem, hol tart ma a világpróza; mozdulásként a kor műfaját kerestem. A lírai kisregényben véltem
