Irodalmi Szemle, 1990
1990/6 - Haraszti Mária: „Csakis a megszenvedett szónak van hatalma” Vendégünk: Tamás Menyhért
Csakis a megszenvedett szónak van hatalma felfedezni. Mivel a költészet mezejéről érkeztem az irodalomba, nem okozott gondot az irány kijelölése. Merész irányjelölés? Az embri sivárosodás évszázadában kétszeresen is az. De ez még nem jelenti azt, hogy az alkotó lemondhat lélekellátó küldetéséről...- Aki nem hozta magával örökségként ezeket a lélekellátó szavakat, hogy jut el hozzájuk? 0 Ha író, rájuk lel, ha tehetséggel áldatott meg, kötelessége, hogy megkeresse őket. És ha rájuk lel, minden mondata a helyére kerül, megváltozik a szavak súlya, halmazállapota. A leglágyabbnak tetsző (lírai) szó is lehet kemény, ha tömör: préses állapot rögzítője. A kor szikárultsága szűkszavúságot és pontosságot követel az írás művelőitől. A szűkszavúság az első lépés a korszerűség irányába. Másodikként túl kell lépni a hagyományos elbeszélésmódon. Az egyenes történésű próza már divatjamúlt. Alkat, s még inkább mondandó kérdése, hogy ki milyen korszerűsítő eszközökhöz nyúl, a montázs vagy az elhallgatás technikájával él. Akármelyiket (netalán harmadikat, negyediket) választja, egy bizonyos: a többrétegűségéről, a többsíkú ábrázolásról nem mondhat le. Sőt, az egy műfajon belüli többműfajúságról sem. Gondolok itt a dokumentum, a riport, az esszé összeszövésére. Mégpedig olyképpen, hogy az olvasó az átkötésekből semmit se vegyen észre, színességében, gazdag-egyszerűségében viszont változatlan gyönyörrel gyönyörködhessen. A szövéstechnika lehetőségei számolhatatlanok. Akár a valóság rétegeztetése. Különösen a benső realizmusé. Mert ki tagadná: a történelem, noha külsődlegesen sorsalakító, bennünk zajlik, örvénylik, rajtunk keresztül folyik. Amennyiben elfogadjuk ezt a benső zajlást, a monologizált újratörténést, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy emlékekből is összeállhat hiteles korkép. Méghozzá a naprakész történelemírók ügybuzgólkodásánál hitelesebb korkép... A monológ az emberi természethez igazodón, egyidejűleg időzhet a tegnapban és mában - akár a jövőben is. Arra azonban vigyázni kell, hogy ez az egyidejűség milyen arányban jelenítődik meg. Az arány mértékét az írásmű szerkezete, cselekménye szabja meg, harmadikként az ihletettség: a tu- datosság-ösztönösség foka. Ez utóbbit Rilke még (ha nem csal meg az emlékezetem) hatvan-negyven százalékban határolta be. Rilke óta, a tudatosság arányait növelve, eltolódott ez az arány. Meglehet, mire kimondom, ez is módosul. Mindamellett szüntelenül figyelni kell a hazai irodalomra, a világirodalomra. És minden irányzatra nyitottnak kell lennünk, ha lépést akarunk tartani a fejlődéssel. Még a legművészietlenebb művészetnek is van termékenyítő hatása. Weöres Sándor egyszer azt mondta: az ember olyan, mint egy kohó, mindent elegyít, átenged magán, arra azonban ügyeljen - az ötvözetnek már sajátjának kell lennie.- Ha meg akarjuk érteni az Ön könyveit, ismernünk kell a bukovinai székelyek hányattatását. Az 1764-es kiűzetést, a mádéfalvi veszedelem irtásos napjait, a menekülés esztendőit, a letelepedést, az öt székelylakta falu megalapítását, a századforduló tájékának kivándorlási hullámait, majd Trianon ítéletét; Bukovina román fennhatóság alá kerülését, az anyanyelv és az anyanyelvi oktatás visszaszorítását, az élet ellehetetlenülését, a királyi Románia nacionalista-soviniszta politikájának mindent átszövő rendszerét, az 1941 -es „igazi hazatérés" ígéretét, a kosnai határállomás „Isten hozott, magyar testvér“ szemkáprázatát, a szerelvények váratlan to vábbzakatolását, a bácskai darázsfészkes napokat, az újbóli elűzetést, az újbóli földönfutást, honfoglalást, a rövid föllélegzést, a kuláklistákat, a téeszszervezések drámáit... Elmondva is sok, hát még megélve. 1941 júniusa, a kosnai vasútállomás: az Esőrácsok című regény helyszíne. 1944-45 a bácskai menekülés vége, a „hazaérkezés", a megtelepedés könyve: a Mérleges idő. Az 50-es évek padlásseprő ideje: az Előcsend. Balbina: az 1955 és 57 közötti időszakot egy székely fiatalasszony, Balbina szemével láttatja.
