Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Monoszlóy Dezső: Elefánttemető (novella)
Elefánttemető konkrét időben, mondjuk egy kellemetlen idősíkba helyezve érzékelném mindezt. Ilyen nézőpontból viszont kellemesnek hatna, ha pufók babatestét csipkedném a két aprócska borjúnak, ha ormányomon hintáztatnám őket, ha nem tudnám, hogy a különféleségekben kell keresnem az egységet, vagyis a temetkezéshez vezető út színes kirakatait egyetlen szürkeséggé olvasztva kell tudatosítanom; hiszen meghalunk mindannyian és méghozzá hogyan - ez a legkülönösebb az egészben. Látom a két borjú vénné aszalódott arcát, félelemtől összecsipáso- dott tekintetüket, amint gyilkosukra várnak. Hogy most én következem, erről persze fogalmuk sincs. A forró alangfűben hancúroznak, az élet önmagukból, földből, égből előhabzó váladékait szürcsölgetik. Ezért is hagytam magukra őket. Hogy egyedül találkozhassam gyilkosommal, s ők ne lássák ijesztő ábrázatát. Hónapok óta várok erre a találkozásra. A vesztőhelyet is kiszemeltem. Igen, pontosan itt fog rám törni, a második és a harmadik utca sarkán, ahol épületbontásból fennmaradt, félig elrohadt és megpenészedett deszkahalmok állnak. Ezekből hatalmas falusi budit lehetne építeni, olyat, amelynek fogantyúját belülről kézzel kell szorongatni, nehogy a bent ülőt az utcán sétálók közül bárki meglepje. Csak Ő. Ez a hely illik a halál szégyenéhez. Az ülőke magasságában ki van törve két léc, be lehet kukucskálni rajta, meg lehet figyelni a romlandó test böfögő, ürülő, ziháló, visszeres, szétmálló iszonyát. Gondolatban már több ízben trónoltam a tömelékekből sebtiben összeeszkábált hajlékban, és fülem botját sem mozdítottam, ha dörömböltek az ajtón. Befelé ráncigáltam a madzagot. Hamarosan odébbálltak a próbálkozók. Csak egy tiszteletes külsejű elefánt volt kitartó, JÓ NAPOT, mondta. Hohó, csakhogy én nem dőlök be ilyesminek. Azt várja, hogy válaszoljak, holmi fecsegésbe kezdjek. Felcsalizott horgászbot ez a jó napot, kukaca ide-oda ficánkol. HOGY VAN? KÖSZÖNÖM, JÓL, vagy LASSACSKÁN - ha bekapnám, valami ilyesféle következnék. Hát efféle táplálékokra igazán nem vagyok kiéhezve. Enni azért kell. De nem szavaknak álcázott homoki férgeket, hanem tököt, karalábét, hagymát, azt, ami a zöldséges bolt veteményeskertjeiben megterem. TÖK, RETEK, KARALÁBÉ, SPENÓT, so- rolgatja büszkén az eladó, s azt hiszi, valami jelentősége van a megkülönböztetésnek. HOMOK, FŰ, KAVICS, dünnyögöm magamban monoton hangon. Az én felsorolásom sem választja szét, inkább összevonja a dolgokat; végső soron úgyis csak az erőgyűjtéshez szükséges az anyag összessége, hogy a vesztőhelyre vonszolhassam magam, amikor Ő megjelenik. Evés nélkül képtelen lennék erre a teljesítményre, elszállna belőlem a lélek, vagy ahogy fennkölten szokták megjegyezni, belülről halnék meg, az Ő segítsége nélkül, olyan képtelen halállal, ami nincs. Tehát nem Ő gyilkolna meg, hanem csak úgy megsemmisülnék az Ö kése, hurka, fogója, nyaktilója nélkül. Micsoda képtelen, gyermeki ábrándozás. Hogy hasonló mesékkel engem is felültettek szüleim, amikor az ő szüleik és nagyszüleik haláláról sóhajtoztak, ezt nem tagadom. Sőt még azt sem, hogy szüleim temetéséről én is hasonlóképpen sóhajtoztam, de aztán árván, amikor saját magamnak lettem apja, anyja, menten rádöbbentem az Ő tevékenységére. És igen, már akkor is az ilyen felcsalizott jónapotok tartottak vissza, hogy ne keressem fel és ne határoljam körül temetkezési helyemet. Azonban a késlekedés mindig megbosszulja magát. Azelőtt sokkal frissebben és könnyedébben tettem volna meg az utat a lépcsőliánokon a vesztőhelyig.
