Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Monoszlóy Dezső: Elefánttemető (novella)

Monoszlóy Dezső

JÓ: NAPOT-hohó, nincs jó napot, az elmúlásban levők számára semmiképpen. Megvetően kukucskáltam kí hajlékom résein. De a tiszteletes külsejű elefánt nem tágított. Lapátfülével legyezte magát, mintha az így támasztott széllel a szavak mögé külön tartalmat igyekezett volna kavarni. Valami olyasmit, amit én nagyon jól tudok és értek, csak nem akarok megérteni, vagy amit sohase értettem meg, de azért ettől függetlenül hozzám tartozott. MI LESZ AZZAL A TETSZETŐS ELEFÁNTTEHÉNNEL? Ez a kérdés is váratlanul a jó napot- hoz kapcsolódott. Az elsővel, a másodikkal, a harmadikkal? AZZAL, AMELYIKNEK FÜLÉBE TROMBITÁLTAD AZ ÖRÖK VADÁSZMEZŐK HŰSÉGÉT. Melyiknek? Az elsőnek, a másodiknak, a harmadiknak?... így van ez. Megedződtem. Ilyen bárgyú próbálkozások leperegnek rólam, mint a hintőpor. Nincs külön emlék. A külön emlék veszedelmes. Olyan, mint a rák. Előbb csak mogyorónyi, de aztán sok hazugságsejt csapódik hozzá, és akkorára megnő, hogy... Na mekkorára? Mi az, hogy MÉKKÓRA? Szétpukkad, akár a pitypang virága.

CSÍPI A SZEMEM AZ ÁLMOSSÁG. Micsoda? Émelyítő hínárfüzérként ez a mondat is horogra akadt. Nem szabad elhagyni magam. Rózsás, szív alakú száj sustorog a szavak szénája alatt. Könnyűszerrel megnevezhetném a száj gazdáját, az elefántborjúk anyját, az elalvót és az ébredőt, de szaga, íze úgyis elpárolgott... Mikor is volt? Semmikor. Nincs tegnap és nincs tegnapelőtt. Egy-kettő egy-kettő. A lépések egyforma hosszúak, egyforma rövidek. Egyformák a házak, a boltok, egyformák a járókelők. Nincs többé senki, aki azt mondhatná: csípi a szemem az álmosság. A halottaknak nincs szemük és nem alszanak. És halottak sincsenek, csak meggyilkolt élők, akik szétolvadnak a semmiben.

HÁNY ÓRA VAN, BÁCSI? Sunyi cincogás. A kíváncsiság kis- és nagymutatója forog a hunyori pillantás számlapján. Nincs órám, nincs időm, bődülhet- nék a suhanc elefántra. De ezt se teszem. Elhaladok mellette. Feltartóztathatatlanul. Egy-kettő, egy-kettő. A kimenekült hangok visszatalálnak a csendbe. Még egy lépés és még egy. Azután már a lépcsőliánok kezdődnek, közvetlenül a postaládák oázisa után. Itt meg kell állni. Nem valamiért, csak megszokásból. Apró kattanás és nyílik a barlangi üresség. Valamikor ujjaimmal kitapogattam a falát, mert kerestem a bizonyosságot. Most már üressége a bizonyosság. Megnyugtató, hogy nincs benne semmi. Tegnap sem volt, tegnapelőtt sem, legföljebb néha egy-egy reklámcédula, de ezek maguktól kiperdülnek, kiviszi őket a huzat. Egy-kettő, egy-kettő. Forduló, emelkedő. Az utolsó csúcs még hátra van. Megállhatnék, kifújhatnám magam, de akkor lekapcsolnám testem a folytonosságnak arról a láncáról, mely levisz és visszahoz. Úgy tennék, mint az illet- lenkedő vénasszonyok, akik elrévedeznek az olvasó morzsolgatása közben, a MÁRIATISZTAEDÉNY, MÁRIAELEFÁNTCSONTTORONY mormogá- sa közben, s látvánnyá bűvölném a mindennapok nem látványos egyhangúságát, rózsafüzért duruzsoló értelmetlenségét. Máriatisztaedény, Máriatisztaedény - de hiába toporogják körül megfoghatatlanságát, mert sem krumplit hámozni, sem csirkét kopasztani nem lehet általa. Akkor pedig igazán csak imádságnak való. A múlt igéi is ilyen litániákra emlékeztetőek, általánosak és megérinthetet- lenek. ETTÜNK. SZERETTÜNK. SZERETKEZTÜNK, LEFEKÜDTÜNK, FELKELTÜNK, ÁMEN. Ugyan mit? Ugyan kivel? Ugyan miért? Egyszóval