Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Monoszlóy Dezső: Elefánttemető (novella)
MONOSZLÓY DEZSŐ ELEFÁNTTEMETŐ A bikákat, nem tudom, elkíséri-e a csorda. A teheneket mindenesetre igen. A tehenek ilyenkor a szeretet utolsó kenetében részesülnek: meghágja őket a legöregebb, vagy legfiatalabb elefánt, vagy éppen az, amelyik a férjük volt. A bikák lehet, hogy egyedül indulnak a temetőbe, feltartott ormánnyal, óvatos léptekkel, nehogy a már elhullt társaik csontvázára tapossanak. Az utóbbi időben én is magasra emelem lábamat a csontvázakra emlékeztető akadályok előtt, bár az a terület, amelyet magamnak kiszemeltem, kicsi temetkezési hely. Persze csak kívülről nézve; én belül vagyok, s belülről egészen megfelelő. Tulajdonképpen hálószobámmal kezdődik, innen szűk, sötét folyosón át három emelet összetekeredett lépcsőliánján ereszkedem le az utcára, majd - tovább haladva - sokszor a másodikba, a harmadikba, a negyedikbe is eljutok. Megesik, hogy távolabbi legelőre tévedek, mert - hogy egészen őszinte legyek - a temető végső határait még nem szabtam meg pontosan, így aztán az is lehetséges, hogy ezek a távolabbi utcák is ide tartoznak majd. Húszpercnyi lassú trappnál messzebbre azonban ezek sem helyezkedhetnek el a liánoktól - ennél nagyobb terjeszkedésre már semmi kedvem. Mások, akik csak véletlenül vetődnek errefelé, észre sem veszik, hogy a HALDOKLÓK PARADICSOMÁ-ban járnak. Felelőtlenül rohangásznak ide-oda, lökdösnek, esernyőjükkel lesodorják kalapomat, magatartásukon látszik, semmi közük hozzám, nem tartoznak a csordához, amelytől elszakadtam. Szimat dolga az egész. Én esőben, napsütésben egyaránt érzem az enyészet illatát. Beleszippantok és megvigasztalódom: már nem tart soká; nevetséges erőfeszítés szomorúnak lenni. Van, volt, lesz összemosódnak, s ha a két elefántborjúmra gondolok, egyszerre látom őket mindhárom alakjukban: kicsiknek, felnőtteknek, öregeknek, vagyis az én halálomon túli állapotukban is. Ha csupán piros- és kékmaslisan futkároznának cipőm orra előtt, vagy ölembe fúrnák fejüket, nehezebb lenne megvigasztalódnom. Szerencsére ilyen veszély nem fenyeget. Alighogy lekászálódom a lépcsőliánokon, a pincéből vagy az alagsor felől idegen hímszag csap az orromba. Fiatal, de azért már felnőtt elefántbika szaga. Az én clefántborjúmmal játszik, aki közben kinőtte a pólyát, a bölcsőt, az iskolapadot, ennek az idegen hímnek a hasa alját nyalogatja, éppen ott, ahol a húgy- és párzásszag egymásba olvadva kavarog. UNDORÍTÓ. Na, nem itt a temetőben, ahol mindegy. És a múltban sem, ahol az anyja az én szü- gyemet nyalogatta. Csak akkor lenne undorító, ha magamhoz tartozóan és
