Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Václav Havel: A személyiségtudat válsága (esszé)
A személyiségtudat válsága struktúrákkal szemben; tökéletes alkalmazkodása az általános erkölcsi normákhoz, ami nem egyéb, mint teljés közöny mindaz iránt, ami túllép a csordaélet szűkre szabott keretein - ezek azok a tényezők, melyek által mindinkább elmélyül és kiterjed az emberi személyiségtudat válsága. S hogy miben nyilvánul meg ez a válság? A legkülönbözőbb formákban: az ember az „önjáró“ hatalmi gépezet fogaskerekei közé kerülve annak molekulájává lesz e molekuláris lét minden velejárójával együtt, vagyis elveszti önálló arculatát, akaratát és nyelvét, s valamiféle testet öltött frázissá válik; megszokja, hogy manipulálják, míg végül azonosul manipulált énjével, s így ismét föladja önmagát; megfosztva történelmi meghatározottságától, melyhez mint a történelem alanya, alkotó módon viszonyulhatna, „időtlenségbe“ zuhan, és a haza „térben meghatározott“ fogalmától megfosztva (hiszen ha például egy lakótelepen lakunk, teljesen lényegtelen, hogy az a lakótelep hol van: a lakótelepek mindenütt egyformák), egy meghatározhatatlan, „sosemvolt“ térben találja magát (az élettér, az időbeliség elvesztése a személyiségtudat elvesztésével közlekedőedényt alkot); a vak azonosulása a „látszatvilág“ irracionális áramlásával, és a lemondás arról, hogy magunk ragadjuk meg a világot, és felelősséget vállaljunk érte, elmossa és elbizonytalanítja az emberi „ént“: ez az „én“ a múlt és az óhajtott jelen, illetve a valóságos jelen között levő bármiféle összefüggést egyszer s mindenkorra kívül helyez önmagán és annak körén, amivel illetékes foglalkozni, megsemmisítve ezáltal énjének összefüggéseit azzal is, amit egy adott pillanatban képvisel, s azzal, amit bármikor máskor képviselhet. Az ember így - miután megszűnt kezeskedni önmagáért és a maga életéért - szükségszerűen elveszti az öntörvényű személyiség öntudatát és méltóságát, egy maréknyi iszappá változik, amelyet teljességgel a mocsár egészétől való függősége határoz meg. (Egyébként talán nem szomorúan kórjelző, hogy messzemenően a legtöbb markáns egyéniséggel, legyen az bármilyen vagy bármennyire szánalmas egyéniség is - erről újra meg újra megbizonyosodtam a börtönök dicsekedhetnek?) Az a világ, melynek létrehozásán korunk embere munkálkodik, az ember állapotának hű tükre, és erre az állapotra visszahatva tovább súlyosbítja azt. Olyan világ, amely mint mondani szokás, „kicsúszott az ember keze közül“: aggasztóan szűklátókörűségről és hiányos felelősségtudatról árulkodó erők ragadják magukkal, s közben minél hatalmasabbak ezek az erők, annál hatalmasabb saját tehetetlenségi erejük, s annál megfékezhetetlenebbek, ami által egyre erősebb az a „mágneses tér“ is, amely az embert mind mélyebbre és mélyebbre rántja önnön tehetetlenségébe, elidegenedésébe, elszemélytelenedésébe, míg végül - ez pedig már alighanem a kút legmélye - otthonossá és közönyösen elégedetté nem lesz ebben az állapotában. Az, hogy a helyzet ennyire kilátástalan, természetesen nem új felfedezés: a legkülönfélébb szempontokból könyvek ezrei foglalkoznak a kérdéssel; korunk embere ugyanis alapos, szeret mindent számba venni, úgyhogy már számtalanszor tüzetesen számot vetett vele, mifelé rohan a világ, melyet létre kíván hozni, és megannyiszor konstatálta azt is, hogy ez ellen nem tud mit tenni. De hát valóban nincs ebből a helyzetből kiút? Ha akként gondolkodom, amivé ez a világ tesz - vagy mint egy gigantikus gépezet önazonosságától megfosztott apró csavarja - akkor valóban tehetetlen va-
