Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)
Sámán a vakablakban A meg-megszakadó áramszolgáltatás nem ment ritkaságszámba e vidéki kisvárosban, s hosszú percekbe is beletellett, amíg a kórház ósdi, rozsdás generátora működésbe nem lendült, hogy szükségállapot esetén „korlátozott használatra" áramot fejlesszen. A bábák sietve előkotorászták a külön erre a célra tartogatott gyertyákat. Gyufák sercentek, aztán apró fények lobbantak fel, egyik a másik után. Az orvos kissé tanácstalan ábrázattal, testétől messzire eltartott kezekkel ácsorgott, és bámulta a sejtelmes fényben úszó szülőszobát. Úszóhártyaként feszülő gumikesztyűjén vércseppek remegtek. Egy pillanatra úgy érezte. mintha valami temetési gyászszertartás résztvevője lenne, aki arra vár, hogy a felravatalozott halott szülőgörcseinél segédkezzen, s az új jövevény világraho- zatalát megkönnyítse. Gondolatban fennhangon szidta a rendszert. „Mielőtt világra jönnénk, a sors üveges szeme mindenkit tüzetesen megvizsgál", merengett tovább a vén kandúr. „Szúrós, fürkésző tekintetét lassan végighordozza a gömbölyödő hason, kidudorodó köldökön, s ha szenvedésre alkalmasnak talált, ekképpen suttog az édesen szendergő anyád füléhez hajolva, aki már az ötödik hónapban van: - Minden rendben, megszülheted!“ Az asszony rémülettől kidülledt szemekkel meredt a mennyezetre, ahol kápráztató, narancsvörös fényben táncoltak a gyertyafények, és az árnyékok félelmetes démonokká olvadtak össze. Teste az utolsó erőfeszítés lázában reszketett, akár a súlyos, fortyogó láváját kivetni készülő tűzhányó, s irtózott még annak a gondolatától is. hogy magzatát sötétségből sötétségbe hozza a világra. „Boldog gyereket akarok!", préselődött ki a véresre harapdált ajkak közül (... mert akit már születésétől fogva boldoggá akarnak erőszakolni ebben az árnyékvilágban, annak a fájdalom és szenvedés rozsdás rajzszögeivel lesz telehintve az útja...). Emlékezetében zavaros hiedelmek ötlöttek fel gyermekágyban elhunyt asszonyokról, akiknek, mielőtt elhantolták volna őket, a sírgödrükbe lőttek, nehogy később hófehér kísértetekként járjanak vissza zaklatni a kisdedeket. „És ha halva születik?" A halva született gyerek levágott kisujja villámcsapástól óv meg, hallotta nagyanyja hangját valahonnan messziről, a homályosuló időből. Szinte maga előtt látta a kárörvendő bábát, amint az élettelen csecsemőt, az ő csecsemőjét. köldökzsinórjánál megmarkolja, és a magasba emeli. Aprócska végtagjai tehetetlenül csüngcnek alá, hiányzó kisujja csonkjából szaporán csöpög a vér. Hangokat hallott, egy halk párbeszéd suttogó foszlányait.- Jöttem, hogy összekeverjem benned a jót és a gonoszt. Túl élesen világítanak a falaid.- De miért izgat ez téged ennyire?- Utálom azokat, akik kérkedve csillogtatják börtönrácsaikat, mert csak úgy érzik magukat biztonságban. A határokat meg lehet szabni, és könnyen lehet rájuk magyarázatot találni, a keverékre már kevésbé. Én nem tudom az életet megoldani, számomra az egész egy varázslatos massza. A világ itt van. Kitárva a megismerés és fölfedezés tüzének. A tűz itt ég benned. Lobog, szikrázva pattog. Ha leomlik minden válaszfal, a tűz majd villámsebesen végigfut egy olajpatakon, és akkor az egész világ lángba borul. És nem lesz más, csak lobogás. A határok pedig eltűnnek? Felszívódnak? Megolvadnak, akár a szentelt ostya a letérdelő, szájukat kitátó hívők nyáltól csillogó nyelvén?
