Irodalmi Szemle, 1990

1990/9 - Czakó József: Sámán a vakablakban (regényrészlet)

Czakó József- Ne légy hívő. Légy a hit. Szeretnélek megbolygatni, felzaklatni, szeretném bekenni szarral a hülye falaidat. Szeretném, ha nem lenne könnyű dolgod az életben. A Semmi látható kópiái vagyunk. Az élet csak testszínű másolópapír.

Az asszony a füléhez szorította ökleit. Felsőteste nagy ívben begörbült, verítéktől lucskos hajtincsei az arcába tapadtak. A bába hangosan vezényelt, „nyomni!... lazítani!... most visszatartani a lélegzetet!...“

Az erőlködéstől némi vizelet lövellt elő a húgycsövéből, végbele hurkaszerűen kidülledt. Hosszan fingott, amitől egy kissé elszégyellte magát, ám a gyerek lila teste ekkor már az orvos kezei közt reszketett a világ hidegétől. Először csak némán tátogatva forgatta ráncos fejét, aztán olyan erővel sírt fel, hogy a szekrényben összekoccantak az üvegfecskendők.

„Itt van!“, kiáltotta diadalittasan a vén kandúr, aki eddig szemlehunyva ku- corgott a hóban, és fürgén talpra pattant. A többiek erre fülrepesztő nyivákolás- ban törtek ki, mintha a bőrüket nyúznák.

Kigyulladtak a lámpák, a műtőt egyszeriben fényözön öntötte el. A bábák a szemükhöz kaptak, s az asszony ernyedten köhécselt fel egy összetapadt gombolyagot a torkából. Macskaszőr volt.

Hirtelen hányinger fogta el a kandúrt. Egész testében megmerevedett. Rémülten figyelte gyomrának görcsös vonaglásait, végül nem bírta magát tovább türtőztetni és nagy ívben a hóra okádott. A holdfény épp ráesett a párolgó, sárgás pép közepén csillogó emberi fogra.

„Már ki van jelölve a helyed a világmindenségben“, dünnyögött fáradtan a kandúr, „minden lépés a térben, amit majd megteszel, minden könnycsepped, amely az arcodra szárad majd és a belőlük felpárolgó kis gőzcsíkok finom, láthatatlan rajzolata is a légben; előrebocsáttatott minden nesz, halk zörej, mennydörgés és pohárkoccanás, gitárhúrok csikorgása és pocsolyafröccsenés, eljövendő szeretkezések forró nedveinek tocsogása és szerelmes ajkak hallójáratodba simuló suttogása, mert kilökettettél a világba, hogy keresd, megtaláld, elvesd és sose leld a helyed ebben a kozmikus erővel pezsgő-örvénylő, a szívdobogásoddal együtt lüktető és a fénysebességgel őrülten vágtázó életben; nem hoztál magaddal mást az örökkévalóságból, csak a puszta lehetőséget, a csupasz esélyt, hogy a szemed előtt milliárdnyi darabra hulló valóságot a Szeretet tűjével egységessé varrd össze.“

Elfújt gyertyák viaszbűze lebegett a műtőben.