Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tolnai Ottó: No politik! (elbeszélés)
TOLNAI OTTÓ NO POLITIK! i A Margitszigeten történt, kezdett meséjébe a szakállas, mintha valamit folytatna. Még nem robbant igazán a tavasz, sőt azon a napon pontosan lehetett érezni, ahogyan vacillál az idő, vacillál minden, a mindenség - visszaforduljon-e a télbe, vissza örökre, vissza az örökös télbe. Mondom, még nem robbant, igaz a természet isteni robbanása sosem is érhető igazán tetten... Már úgy tűnt, belegabalyodik saját szavaiba, ő is csak vacillál és nem lesz semmi történet, csak végtelen variációk a tavasz robbanásáról. Mind idegesebben markolászta szakállát, társa, aki épp gombot varrt fekete bársonyzakójára, attól kezdett félni, egyetlen mozdulattal kitépi az egész szőrgubancot, a hol szikrázó, hol lángoló réz drótkefét, attól meg még jobban, hogy valahol az atomgombánál föl kilyukadni, az atomgombánál, amelyről egyszer azt írta: szép, méltó isten színpadához, máskor meg azt, hogy abban a gombában maga az Úristen mutatkozott... De a dadogás - vacillálás / variálás - lassan mérséklődött. Társa abbahagyta a varrást, a történet ugyanis mégis elindulni látszott. Behúzott nyakkal sietett az észrevétlenül olívvá színeződő szigeten, hogy minél előbb elintézettnek tudja aznapi sétáját, szégyenlős jogingj át. Egy hónapja élt már Budapesten, és még egy hete volt'hátra. Arra gondolt, majd inkább kikölcsönöz egy könyvet a vár szép, rózsaszínű márványkönyvtárában a Nyulak szigetéről, minthogy az éles, az otthoni kossavát idéző szélben csörtessen összevissza. És akkor a sétányok egyik kis kavicsos deltájában ott termett előtte, ott állt - útját elállva - súlyos pompájában. A liliomfa. Hallani lehetett a sétány kavicsának csikorgását, ahol megtorpant. Gyorsan rá akart gyújtani, de a szél kétszer is eloltotta gyufáját. Igen, kedvenc szerzőjét idézve próbált szabadulni az elviselhetetlen látványtól. Magától a robbanástól. Gratulálok, mondta. (Jaszukicsi cigarettára gyújtott, és gratulált a különc magnóliának.) A mosoly azonban arcára fagyott, érezte, pontosan tudta: nincs több alibi, innen már tényleg nem vezet egérút, e kis delta maga az Egérút, érezte, az itt-tartózkodásának hetei alatt úgy-ahogy összetákolt, aládúcolt élete most, ebben a pillanatban omlott össze. Odalépett a fához. Pedig félt tőle. Pedig arra gondolt, megfordul, elrohan és a Keleti pályaudvarig meg sem áll. Odalépett a fához. Máris érezte, valami emeli, valami angyali lift felemelte az intenzív lombba. Nem fért hozzá kétség, a lomb szűz intenzitása húzta, emelte magába. Fenn volt a fán. Már vagy tíz éve nem mászott fára. Teljesen elfelejtette a törzs, az ágak érintését, ölelését.
