Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Tolnai Ottó: No politik! (elbeszélés)
Tolnai Ottó Remegő tenyere között tartotta az egyik nagy, fehér színű kelyhet. Három napja a ZOO-ban - ha nem a könyvtárban gubbasztott (az egyik bácskai szerző kiadatlan kézirata felett), akkor a füvészkertben vagy a ZOO-ban ténfergett - érzett valami hasonlót a flamingók előtt állva. A nagy, rozsdásan vedlő, redves ragadozók között a rózsaszín flamingók felbukkanása érte ilyen váratlanul. Az előtt a madár előtt találta ilyen védtelenül magát, akárha ő maga is rózsaszínre nyúzva állt volna. Első gondolata az volt, tenyere közé fogja, arcához érinti - megtörli arcát azzal a rezgő skarlát selyemmel... Valójában most, kezében a húsos kehellyel - amely noha hószínű volt, mégis látszott, itt-ott, a szirmok szélénél vértől izzik - úgy érezte, azt a flamingót tartja, azt a flamingót simogatja, annak a flamingónak lényét, lényének leglényegét sikerült megragadnia, megkaparintania. Ám akkor a sétányon felhallatszott az őrök és a rendőrök bakancsainak csattogása. A sátor ikerkerékpárok azonnal gyűrűt formáltak pompájának makszimumában, az önnön atomrobbanásában izzó fa körül. Egy lány odasúgta barátnőjének: őrült a magnólialombban. II Érdekes, szólalt meg a társa, folytatva a gombvarrást. Amíg ezt a margitszigeti történetedet hallgattam, tavalyi utazásom jutott eszembe. A nickelsdorfi jazz- fesztiválon voltam, majd néhány napot Budapesten őgyelegtem. A Keletiből utaztam vissza Szabadkára az éjféli gyorssal. Teljesen véletlenül egy nagy csoport török vendégmunkás közé keveredtem. Hozzájuk csapódtam. De véletlenül-e, tűnődöm most. Azt hiszem, nem egészen. Egyszerűen kívántam már a más mentalitású embereket, megkívántam nagyon az osztrákok és a pestiek után. Rögtön felszabadultam, megnyugodtam, nagyokat röhögtem velük. Egy részük kitűnően beszélt szerbül, mint mesélték, az ötvenes években települtek át (vagy telepítették ki őket, nem emlékszem) Jugoszláviából Törökországba, néhányan meg már megtanultak egy kicsit magyarul. Még el sem indult a vonat, máris nagy lakomát csaptak, engem is traktálva, könyörtelenül tömve. Mondanom sem kell, gyorsan összebarátkoztunk, amolyan különös lényeknek tűntek ők nekem, ugyanakkor valahol egészen közelieknek, testvéreknek is. Meglepett, hogy noha kitűnő öltönyökben feszítettek, útlevelüket mégis alsónadrágjukban őrizték. Vigyázni kell, lopnak, intettek engem is. .n És akkor, az indulás pillanatában toppant fülkénkbe egy soványka, kalpagos úriember. Hogy közénk ékelődjön. Közénk, balkániak közé. Már az első pillanatban látszott, hogy ez nem fog menni. Egyszerűen nem. Ő az első pillanatban- a jelek szerint - még semmit sem észlelt, az sem kizárt, hogy megzavarta a fülke világítása, vagy valami másra gondolt, magában valami mással volt elfoglalva. Csak a helyére akart ülni, a helyére csökönyösen. Amikor kezdett rájönni, hogy valami probléma van, németül, majd angolul és franciául magyarázgatta, hogy az ablak melletti hely az övé. Biztosan már egy héttel előbb lefoglalta. Előbb a jegyét tartva orrunk elé, majd az ülés feletti számra bökve mutatta, hogy azonos számokról van szó. Illetve az ő helyéről. Vagy tízszer elismételte mondókáját, mind a három nyelven, anélkül hogy rajtam kívül valaki is észre-
