Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Milan Šimečka: (1930-1990) A mi kis disszidens társadalmunk (dokumentum)
Milan Šimečka tú magyarok jöttetek ide apró lovaitokon? Nem ti voltatok azok, akik feldúltátok a keresztény szellemiségű és keresztény műveltségű, virágzó szláv birodalmat? Nem ti erőszakoltátok meg a fehér ruhás szláv nőket és gyilkoltátok a férfiakat? - Duray így felelt. Igen, én voltam az! Utána nagyot nevettünk, és a feltálalt szendvicsekhez magyar bort ittunk. Később szlovák emigráns lapokban olvastam, hogy Duray Nagy-Magyarország felújításán munkálkodik, és kanadai, New York-i meg budapesti irredenta központok pénzelik. Ezt feltétlenül megkérdezem majd tőle legközelebb... Azóta a megegyezés kényszere nélkül, néhányszor elbeszélgettünk már a magyar kisebbség helyzetéről. Emlékszem, az unalom óráiban egyszer már beszélgettem erről a kérdésről a rendőrség felségterületén is, ahová Andreotti pozsonyi látogatásakor (szombaton!) becipeltek. Megkérdezték, mit gondolok, elégedetlenek-e a magyarok, követnek-e el igazságtalanságokat velük szemben, mit is akarnak tulajdonképpen stb. És ez mindig így van! Másoknak kell dönteni arról, hogy valaki elégedettnek, szabadnak és boldognak érzi-e magát. Mindannyiunkat arra kényszerítenek, hogy elégedettnek érezzük magunkat. Magamról nagyon jól tudom, mit érzek, de honnét tudhatnám ezt a magyarokról. Megbízható közvéleménykutatás nem létezik, az engedetlenség szabad artikulációjának lehetősége nem adott, alternatívákról gondolkodni tilos, szabad véleményt cserélni tilos, az újító gondolatokat csírájukban fojtja meg a hiábavalóság tudata. Ennyire élettelen helyzetben tulajdonképpen maga a kormány sem tud semmit a társadalom állapotáról. Ilyen körülmények között a magánkutatások semmit sem érnek. Gyakran érdeklődtem az építkezéseken a magyar munkásoktól, hogyan is érzik magukat. Ugyanarról beszéltek, mint szlovák társaik. Szidták a rossz munkaszervezést, az alacsony béreket, a prémiumok igazságtalan elosztását stb. Egyszer említették, hogy a falujukban társadalmi munkában óvodát építettek. Természetesen feltételezték, hogy magyar óvoda lesz. De más határozat született. A szövetkezet etetői nem mentek etetni, a traktoristák nem mentek szántani. Huszonnégy óra alatt megszületett a megállapodás. Köztudott, hogy a csallóközi magyar falvak szebbek, tisztábbak, gondozottabbak, mint az eldugott szlovák falvak. De vajon minek az eredménye ez: az állam kisebbségekkel szembeni jóakaratának, vagy a termőföldnek és a magyarok szorgalmának? A magyar munkások gyönyörű kolbászt, szalonnát hordtak munkába, én a konzerveimmel csak irigyeltem őket. Mindebből arra kellett volna következtetnem, hogy a magyarok ám jól élnek, és semmi okuk panaszra? Amiről itt tudomásunk lehet, az nem a szociális viszonyok leírása, azok mindössze a hallgatag, kedvetlen és önmagába zárkózott közösség artikulátlan jelzései. Nem kétlem azonban, hogy a magyarlakta területeken a mindennapos, az ideológiamentes és a hasznos igazgatás munkáját végző funkcionáriusok ezrei kapásból fel tudnák vázolni a valós helyzetet, de senki sem kérdezi őket. Az államnak nem érdeke, hogy ezek a tapasztalatok nyilvánosságot kapjanak. Duray és csoportja természetesen főképp saját tapasztalatait, a kisebbségi lét általuk megélt élményét fejezi ki. Ez a magyar értelmiség, mi több, a nonkon- formista értelmiség tapasztalata, mely óvátosan szimpatizál a magyarországi rendszer nyitottságával. Amikor rákérdeztem, mekkora támogatásra számíthat-
